Ha bárki megnéz egy küzdősport mérkőzést, ill. megtekinti a Keiko harcművészeti mozgásrendszerét, rögtön feltűnik neki a lábmunka kettő közti markáns különbsége. A küzdősportolók a könnyed, gyors mozgásokhoz fürge, ritmikus lábmunkával illeszkednek, a Keikóban igyekszünk stabilak, mondhatnám mozdulatlanok maradni, olyan értelemben, hogy akár a billentéseket is mindkét talppal a földön hajtjuk végre.
Közel 30 éve kaptam az instrukciót akkori mesteremtől: „Szaborucso, ne a karokat, a lábakat figyeld!” A mester magyarázatként hozzáfűzte, hogy általános jelenség, hogy akár bonyolult technikák bemutatásakor a kezdő tanulók az oktató látványos karmunkáját figyelik, szemben a profikkal, akik a lábra koncentrálnak. Onnantól én is igyekztem a lábakra összpontosítani, de bizony évekbe telt, mire megértettem, miért instruált így a mester. Ha a lábmunka felől értelmezed a technikát, közelebb kerülsz az alapok megértéséhez.
A légnemű lábmunkának természetesen megvan a maga értelme, nem mondható, hogy pl. a bokszban nem lenne hatékony. Ám teljesen más testhasználatot követel, ha valaki lábban nem (vagy keveset) mozdulhat. Ez a Keikóban koncepcionális kérdés, és lényege, hogy ha a lábakat fixálod, teljesen más testhasználatot kell megvalósítanod ahhoz, hogy az erő – a statikusság ellenére – megjelenjen. Ezt az elvet szolgálja az aikidó alap ülő gyakorlata (szuvari vaza aikiage), amikor lábak nélkül kell erőt és rugalmasságot generálnod. A kardvívásban sok esetben szintén stabilan, két talppal a földön állunk, miközben a törzsünk akár 180 fokot fordul, és a karok ehhez igazodva rugalmasan lendülnek, akár az ostorszíj. Így válik a minimál lábmunka hatékony fegyverténnyé, a lábatlankodás aktív offenzívává.
