A minták felülírása

In Elmélet by Békési TimiLeave a Comment

Nemrég a Nyitott mellkas története című bejegyzésben bepillantást nyerhettünk abba, hogy egyik társunk hogyan éli meg a gyakorlást, milyen mélységekben érinti meg őt. Ezt a vonalat folytatva szeretném megosztani a saját élményemet arról, hogy milyen mélységben és milyen lelki tartalmakban képes változást hozni a gyakorlás. Örömmel olvasnék ilyen beszámolót többetek tollából.

Magamon is tapasztalom, hogy életünk során testünk mintákba záródik be. Nehézkessé válunk az ismétlésektől. Elménket elvakítják az előítéletek, meghatározó viselkedésformák, amelyek azt sem engedik látni, ami rajtunk kívül van, így nem törődünk többé a világ teljességének felfedezésével sem.
Érzékelem magamon, hogy milyen forgatókönyvvel, hiedelmekkel vagyok képes belépni helyzetekbe és magába a gyakorlásba is. Fél évvel ezelőtt, mikor elkezdtem a japán kardvívást, sok esetben ezt még érzékelni sem voltam képes. Egyfajta automatizmussal működött. Mint akin bekapcsolnak egy gombot, ha megjelenik az adott szituáció.
Ez az automatizmus kapcsolt be nálam a közelmúltban. Egy gyakorlás során, teljesen kizökkentett az, hogy a társam ezúttal tőle szokatlan lelkiállapotban volt jelen. Hirtelen mindent elfelejtettem. A formagyakorlatot, hogy mi miután következik, egyáltalán melyik formában is vagyunk. Mintha fél évig semmit nem csináltam volna. Utána egy egész estét töltöttem az önmarcangolásban dagonyázva, saját magam szidásával. Azon a határon egyensúlyozva, hogy feladjam, vagy sem. Kétségek között, hogy valaha képes leszek-e elsajátítani. Megunva az önsajnálatot, előbb, a teszek az egészre állapotba jutottam, majd megérkezett annak elfogadása, hogy ez van. Ha nem tudom a formát, akkor nem tudom. Majd improvizálok.

Közben elhangzott az előadás a harcművészeti kifejezésekről. Távolságról, időzítésről, belépésről, éberségről. Szabolcs mondott egy teljesen egyszerű mondatot arról, hogy a támadásba egészséges kerettel lépünk be, ahogy emberi kapcsolatokba vagy konfliktusokba is. Számomra, ott ez a mondat, oly jelentőségteljesnek tűnt. Magam sem értettem, miért pont ez. Aztán picivel később megérkezett egy emberi konfliktus formájában, ahol a vívás gyakorlása és az életben való viselkedésem összeért.
Jellemző rám, hogy bizonyos helyzetekben túlságosan visszavonulok, bezárkózok csak a béke kedvéért, és teljesen elveszítem a saját keretem. Máskor pedig olyan helyzetbe is beleállok, amit nem nekem kellene vállalni. Túlnyúlok a saját kereteimen. Ritkán van középút. Az említett konfliktusba való belépés valahogy egyszerre kapcsolta be mindazt, amit az elmúlt időben gyakoroltunk, valamint az előadáson elhangzott kerethasználatot.
A konfliktus úgy is lezajlódhatott volna, ahogy mindig. Belemerevedek a saját hiedelmeimbe, abba, hogy mit várok, hogyan reagál a másik, és én arra mit fogok reagálni, hogy megvédjem magam. Az ő védekezésére én mivel fogok reagálni. Szétesik a keretem, vagy épp túltolom. Teljesen mindegy, melyik kerethasználatot alkalmazom, a végeredmény a szokott séma szerint születik meg.
De most kivételesen nem ez történt. A korábbi döntésem arról, hogy nem érdekel a formagyakorlat, mintha itt aktivizálódott volna. Itt kapott jelentőséget a Nyitott mellkas története. Konfliktushelyzetben velem először az történik, hogy bezárul a mellkasom. És valóban, ilyenkor megszokott reakció lehet, hogy az ember – én is – elkezd tyúkmellet növeszteni, hogy megmutassa, milyen rendíthetetlen és kemény. 😀 De ez valami egészen más volt. Mintha a testem automatizmusa most a mellkas nyitását kezdeményezte volna. Szinte magától átrendeződött a testtartásom. Egy nagyon erős tengelyt éreztem magamban. Egyszerre tűnt el belőlem a hiedelem, az elképzelés arról, hogy mi zajlik, mi lesz a végeredmény. Talán elkezdtem látni a másikat, és hogy valójában mi is zajlik. Ugyanakkor nem volt rá megoldásom. Illetve nyilvánvalóan mélyen, a megoldások végtelen tárháza állt rendelkezésemre, de nem volt tudatos választás, hogy melyik „technikát” használjam. Egyszerűen csak történt. Erről utólag az jut eszembe, amit annyiszor olvastam. Úgy cselekedni, hogy nem cselekszel. Úgy gondolkodni, hogy közben nem gondolkodom. Valahogy ennek az érzete árasztott el.
Az sem számított, hogy „megsebezhetnek”, és ez elképesztően kikönnyítette a helyzetet és engem is.

A történet szempontjából nincs jelentősége a végeredménynek, azonban a folyamat során megélt tapasztalatnak annál inkább. Hogy igen, valami ilyesminek kellene lennie az életnek. Pillanatról pillanatra haladva, észrevenni, ami valójában van. Nyitottnak, ám felkészültnek lenni mindenre, ami történik. Valami ilyesmi lehet a zansin.
A kardvívás során is megtanulunk jobbról balról védeni. Különféle módokon támadni. Ezek gyakorlása adja a megoldási lehetőségek tárházát, mely szinte észrevétlenül beépül, hogy később „gondolkodás nélkül” használjuk. A helyes testhasználat megadja a felhasználás módját. S ami szerintem és számomra a leglényegesebb, az az, hogyan veszek részt a küzdelemben. Tudok-e annyira nyitott és éber lenni, hogy lássam a valódi történést, bele tudok-e lépni ebbe az áramlásba, vagy épp azon kattogok, jaj csak jól csináljam. Akkor most nekem jobbról kell védenem vagy balról?
Nem állítom, hogy ennek az élménynek a hatására minden megváltozott, hogy soha többé nem térnek vissza a minták. Mert visszatérnek. Már vissza is tértek. 😀 Azonban, ha csak pillanatokra is sikerül ezt megélni és percről perce egyre tovább fenntartani ezt az állapotot, azt hiszem, az a győzelem. És kizárólag önmagam felett.
Hosszú ideje gondolkodom azon, miért is gyakorlok, hisz az teljesen nyilvánvaló, hogy nem vagyok szamuráj, és nem reménykedem abban, hogy kiváló kardvívó lesz belőlem. Jelenleg a legigazabb válasz bennem, hogy azért gyakorlok, hogy gyakoroljak.

A kép illusztráció: Jake Nackos on Unsplash

Leave a Comment