Női harcosok a japán történelemben

In Elmélet by Saricicek-Nyolczas ErikaLeave a Comment

Bevezetés

Rituális öngyilkosság

A női harcosok és a róluk szóló történetek a japán köztudatban a mai napig élénken élnek, ám Európában kevéssé ismert a létezésük. Köszönhető ez annak, hogy a 19.század második felétől, mikortól Japán megnyitotta kapuit a világ előtt a nyugati tudósítók mind férfiak voltak, kiket a nagy történelemalakító hadurak történetei jobban érdekeltek, mint a legtöbbször háttér-szerepet játszó nők legendái, így a nyugatiaknak szánt beszámolóikból ezek rendre kimaradtak. Bár az európai történelemben is sok harcos nőalak szerepel (pl. Jean d’Arc, rómaiak ellen harcoló kelta Boudica stb…) ők többnyire önszántukból avanzsáltak harcossá szembefordulva a társadalmi konvenciókkal s kivívva ezzel csodálatot vagy megvetést. Ezzel szemben a szamurájnők létezése a japán társadalmi osztályok szigorú szabályainak és jogrendjének egyenes következménye volt. Tehát míg Európában kirívó, egyedi esetekről beszélünk, addig Japánban egy önálló társadalmi osztályról. A szamurájok rendje a teljes japán lakosság kb 5 %-át tette ki. Szigorú, felülről jövő szabályozás határozta meg az életüket és a házasságok is osztályon belül történtek. Ha egy szamuráj családban lány gyermek született, hasonló kiképzést és oktatást kapott, mint a fiú gyermekek, hiszen egy ilyen kislány később szamuráj-feleségként ugyancsak egy hasonló normák szerint élő szamuráj családba került. A fiatal lányok 7 évesen kapták meg a vakizasit (rövid kardot) és 14 éves koruktól használhatták a katanát. Ugyanolyan jogok illették meg őket, mint a férfi harcosokat, joguk volt a gyilkolásra is, sőt velük kapcsolatban is maradtak fenn olyan negatív előjelű történetek, miszerint közembereken próbálták ki kardjuk élességét. A busidó erkölcsi útmutatása a nőkre is vonatkozott, beleértve ebbe a rituális öngyilkosságot is, melynek neve „Jigai” volt. Az anyák már egészen fiatal korban elmagyarázták lányaiknak, hogy hogyan kell ezt végre hajtani. A nőknek egy rövid tőrrel kellett egy mozdulattal a nyaki ütőerüket átvágni, ám előtte a lábukat térdnél szorosan össze kellett kötözniük, nehogy haláluk után illetlen pózban találjanak rájuk. A másik gyakori és elfogadott módja a női öngyilkosságnak a vízbe fúlás volt.

Ha érdekel mindez a gyakorlatban, vegyél részt egy kardvívó / iaidó alaptanfolyamunkon.

A nőkre háruló legfontosabb harci feladat rendszerint a család és önmaguk védelme volt a családfő esetleges távolléte esetén. Korábban úgy gondolták a történészek, hogy harctéri ütközetekben csak elvétve fordultak elő nők, ám az utóbbi évek régészeti ásatásai és a tömegsírok DNS vizsgálatai cáfolták ezt. Egy 1580-ban történt ütközet helyén feltárt harci sír tanúsága szerint 105 holttestből 35 női volt, tehát jóval nagyobb számban voltak asszonyok a csatatéren, mint azt előtte feltételezték.

Onna-bugeisa

Onna-musa, a támadó

A női szamurájokra kétféle kifejezést használtak: onna-bugeisa néven illették a védekező-, míg onna-musa néven a támadó harcokban részt vevő nőket.

 

 

 

Legjellemzőbb fegyvereik a rövid tőr (tanto-egy élű tőr, kaiken-két élű tőr) és a naginata voltak. Előbbi azért, mert a ruhában könnyen elrejthető, utóbbi pedig azért, mert az ellenség levágására és távol-tartására gyalogos- és lovas ütközetekben egyaránt alkalmas. Egy darab naginata a menyasszonyok hozományába  is beletartozott.

Érdemes kitérni a nevek kérdésére is. Míg a korai történetírásban nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy a férfiak nevét pontosan lejegyezzék – beleértve itt a születési és a később felvett nevek sokaságát- addig a híres nők, asszonyok valódi nevét legtöbbször nem ismerjük. Ez abból a hagyományból ered, hogy a nőket nem volt illendő a teljes nevükön szólítani, így valamilyen ragadványnévvel illették őket, mely után a „Gozen” megszólítást csatolták, mely a tisztelettel övezett nőknek járt ki Japánban.

Most pedig nézzünk meg néhány híres nőalakot a korai időkből:

Dzsingu hercegnő: kb Kr.u. 169-269 között élt. Férje Csúai császár (14.japán császár) volt. Férje halála után a seregek élére állva ő vezette a koreai megszállást, melyet a legenda szerint vérontás nélkül vitt diadalra. Bár életének történetét sok mesés elem szövi át (például, hogy gyermekének születését egy ágyékára kötözött kővel évekig volt képes késleltetni) annyi azonban gyanítható, hogy a harci képességeken túl politikai és diplomáciai téren is tehetséges volt. Az utókor elismeréseként ő lett az első japán nő akinek feltételezett portréja 1881-ben a 10 jenes japán bankjegyre felkerült.

Tomoe Gozen(12.sz vége-13.sz eleje): Ő az egyik legismertebb és legtöbbet emlegetett „női szamuráj” a japán történelemben annak ellenére, hogy életéről kevés pontos történelmi adat áll rendelkezésre. A 12. században élt és Minamotó no Josinaka úr szolgálatában állt két bátyjával együtt (egyes történetekben a nagyúr szeretőjeként, másokban feleségeként szerepel). Mikor Josinaka és unokatestvére Joritomó között hatalmi viszály alakult ki Tomoe asszony mindenben kiállt Josinaka mellett, kampányaiban és a csatatéren egyaránt. Ő volt az első nő aki „ippo no taiso” azaz „sereget hadba vezető parancsnok” rangot kapott. 300 ember tartozott az irányítása alá.

Életéről, megjelenéséről és feltételezett haláláról az 1371-ben, Akasi Kakuicsi (híres lantos énekmondó) által lediktált Heike-monogatari-ban (japán háborús krónika) olvashatunk. Ez az elbeszélés később számos változatban folklorizálódott és több Nó-színházi darab alapjául is szolgált. A történet szerint Tomoe fehér bőrű, hosszú hajú, bájos arcú szépség volt aki kardforgatásban és lovas-íjászatban egyaránt jeleskedett. Nagyszerűen bánt a betöretlen lovakkal is, valamint háborúban Josinaka úr mindig őt küldte előre teljes páncélzatban.

1184-ben a Genpei-háború Avazu-i csatájában Josinaka komoly létszámfölénnyel találta szembe magát és a sereg sorsa megpecsételődött. Tomoét menekülésre utasította, mivel szégyen lett volna számára egy nő mellett meghalni. Tomoénak rosszul esett ez, ám ura parancsát nem akarta megtagadni. Ami ez után következett arra számos változat él a legendákban. Egyesek szerint Tomoe elmenekült ugyan, de egy szentélyben tett fogadalmat követően, férfiasan rövidre vágott hajjal, álruhában megbosszulta ura halálát, majd kardjába dőlt. Más változatokban kolostorba vonult és apáca lett, a harmadik verzió szerint pedig egy szikláról ugrott le.

Tomoe Gozenről minden évben megemlékezést tartanak a Heian szentélynél megrendezett Dzsidai Macuri-n (történelmi fesztiválon) októben 22-én.

Hodzso Maszako (1156-1225): Nem annyira harci, mint inkább diplomáciai és vezetői képességei miatt kell kiemelni személyét. Férje  Minamotó Joritomó volt, a Kamakura kor első sógunja. Úgy tartják, hogy férje sikerei mögött is ő állhatott s végül Joritomó halála (1199) után nagy hatalomra tett szert. Bár megözvegyülése után apáca lett, a körülötte dúló hatalmi játszmákat, melyben saját fiai is részt vettek mindvégig a kezében tartotta olyannyira, hogy „Apáca Sógun”-ként (Ama Sogun) emlegették. Legjelentősebb sikere az volt, hogy elérte a shoguni bíróság előtt a nők egyenjogúságát. Ennek értelmében a törvények lehetővé tették a nők számára a pénzügyek kezelését, a saját tulajdont, házi szolgák tartását és irányítását, joguk és kötelességük lett háború idején megvédeni otthonukat, részt vehettek az oktatásban, és -ha tapintatosan kezelték azt- akár még szeretőket is tarthattak. Tulajdonképpen ezen rendelkezéseknek köszönhetően jött létre hivatalosan az onna-bugeishák társadalmi csoportja.

Az utókor tisztelete jeléül 1994-ben a Vénusz egyik kráterét  Hodzso Maszakórol nevezték el.

 

Hangaku Gozen(13.sz eleje): Családja a Genpei-háborúban ugyanazon az oldalon harcolt, mint Tomoe Gozen és a vereség miatt ez a klán is erejét vesztette. A Kamakura sógunátus megdöntésére irányuló kísérletek időszakában Hangaku asszony a Tosszakajama-erőd védelmében vett részt, ahol 3000 katonát kellett irányítania 10.000 támadóval szemben. A harc közben egy nyílvessző eltalálta és elfogták, majd Kamakurába vitték a sógun elé. Személyisége úgy elbűvölte a Gendzsi-klán egyik harcosát, hogy a sógun engedélyével feleségül vette őt. Később állítólag egy lányuk született. Az „Azuma Kagami”, azaz „A keleti tükör” címet viselő történelmi krónika így emlékezik meg Hangaku Gozenről:”Rettenthetetlen volt akár egy férfi  és gyönyörű, mint egy virág”.

Hadakozó fejedelemségek kora,  Szengoku-korszak ( 1467-1603)

Jono-dono

A hadakozó fejedelemségek kora az az időszak volt a japán történelemben ahol a női harcosok már nem csak hagyományos értelemben vett katonai, hanem földesúri, sőt klán főnöki szerepben is feltűntek. Ez gyakorta azért történt, mert a háborúk során elhalálozott szamuráj vezetők helyét feleségeik vették át. Ők igazgatták tovább a kastély és a birtok ügyeit valamint az egykori férj hadseregét is. 1520-1650 között 13 japán kastély volt várúrnői irányítás alatt. A korszak egyik legmeghatározóbb klánjának az Oda-klánnak Ivamura-kastélyát például Ocuja-asszony vette irányítása alá 1572-től. A Tojotomi-klánt Tojotomi Hidejosi halála után egyetlen fiának anyja Jodo-Dono igazgatta 1589-től. Jodo-Dono (vagy másnéven Csacsa) volt a Jodo és az oszakai-kastély feje is, majd mikor 1615-ben a Tokugavák elfoglalták a kastélyt, fiával Hidejorival együtt a lángoló épületben rituális öngyilkossággal vetett véget életének.

 

Akai Teruko ( 1514-1594) másnéven Mjodzsin, Mjoinni. A „Hadakozó fejedelemségek korának legerősebb asszonya”-ként vonult be a történelembe. Fiatalon több éles ütközetben is részt vett ám ennek ellenére szokatlanul magas kort ért meg. Férje, Jura Sigeru a Kanajama kastély ura volt. A férj halála után, az akkor 64 éves Akai Teruko vette át a kastély irányítását és 3000 katonának parancsolt. Mikor 1584-ben a Hodzso-klán el akarta foglalni az erődöt, Teruko asszony vezetésének köszönhetően a vár 15 hónapon keresztül ellenállt. Ekkor a Hodzso-klán vezetője új taktikához folyamodott és túszul ejtette Akai Teruko minkét fiát. A vár végül a túszok szabadon bocsájtásának fejében önként nyitotta meg kapuit. A Hodzso-klán azonban nem sokáig örülhetett a győzelemnek, mivel 6 évvel később a híres hadúr Tojotomi Hidejosi végleg eltörölte őket,  területeiket pedig felosztotta. Teruko asszony a hatalmi viszonyokat jól felismerve Hidejosi oldalára állt. A Tojotomi-klán törekvéseit szolgálva unokájával együtt részt vett a Macuida-kastély ostromában. Hidejosi nagyra becsülte az asszony harctéri képességeit és elismerése jeléül neki adományozta az Usiku-kastélyt és egy hozzá tartozó, nagy méretű birtokot. Mivel Teruko asszony ekkor már élete vége felé közeledett, vagyonát unokájára ruházta át.

 

Csijome Mocsizuki: Csijome vagy másnéven Csijodzso asszony 16.századi alakja igen különleges az onna-bugésák történetében. A Koga-klánból származott és nindzsa felmenői is voltak. Férje Mocsizuki Nobumasza hadúr volt aki a Nagasino-i csatában esett el 1575-ben. A férj nagybátyja a híres hadúr, Takeda Singen volt. Miközben férje háborúzott Csijome asszonyt gyakorta Takeda Shingen felügyeletére bízta. Itt figyelt fel Singen az asszony képességeire, és megbízta őt egy csak nőkből álló „titkos szolgálat” megszervezésével. Csijome készséggel elfogadta a feladatot és Sinsu régió Nazu falujában rendezte be a szervezet központját és a kiképzések helyszínét. Az alakulat neve „Kunoicsi” lett. Háborús özvegyeket, hadiárvákat, prostituáltakat és más -a társadalom perifériájára sodródott nőket- verbuvált egy olyan új élet reményét adva nekik, ahol végre fontos szerepet játszhatnak. Megtanulták a pusztakezes és fegyveres harcot, önvédelmet, valamint különféle szerepkörökre is okítást kaptak pl.:gésa, sintó papnő, vándorszínész stb.. így ezen álca segítségével a nők szabadon mozoghattak, utazhattak bárhová, miközben kódolt üzeneteket juttattak el. A szervezet rövid idő alatt 200-300 főt foglalkoztató kémhálózattá nőtte ki magát és Takeda Singen az ő segítségükkel mindig egy lépéssel az ellenségei előtt járt. A fenti történet jól példázza, hogy a busidó erkölcsökön túl az egyes vezetők nagyhatalmi törekvéseik elérése érdekében olykor készséggel vettek igénybe olyan szolgáltatásokat  is, melyek inkább a nindzsákat jellemezték. Megjegyzendő továbbá az is, hogy a férfi vezetők már igen korán felismerték, hogy szükségtelen a nőket az erős fizikumot követelő harcokba bevonni, hiszen a szépség, a csábítás vagy a jó diplomáciai érzék egy olyan plusz fegyver lehet, mely -ha okosan használják- hasznosabb, mint a nyílt támadás.

Edó-kor (1603-1868)

Az Edó kor és annak új eszméje, mely már nem tartott igényt a harctéri tudásra  jelentősen átalakította mind a nők, mind pedig a férfi bushi-k életét. A szamuráj családok a kard helyett másfajta tevékenységekkel szolgálták urukat pl: hivatalnoki munka, szakács, testőr, étel-előkóstoló stb… A szegényebb sorba került szamurájok evőpálcika faragással, esernyő készítéssel vagy madár- és bogárketrecek gyártásával próbálták előteremteni a napi betevőt. Sokan közülük még a kardjukat is kénytelenek voltak áruba bocsájtani, vagy földműves sorba süllyedve végképp elhagyták egykori identitásukat. A hajdanán éles harcokban kialakult kardforgató technikák már csak a vívóiskolák különféle irányzataiban éltek tovább. Valós küzdelmekre  kevés lehetőség adódott, hiszen előbb a párbajozást, később a nyílt fegyverviselést is betiltották.

A nők jogai is fokozatosan háttérbe szorultak. Oktatásukra is egyre kevesebb figyelmet fordítottak, rendszerint csak a betűvetést tanították meg nekik. A nők egyetlen feladatául a gyerekszülést és a házimunkát tűzték ki. Egy nő tudása, olvasottsága, művészetben, irodalomban való jártassága inkább haszontalanságnak számított mintsem elismerésre méltó dolognak.

A 17.századi Kaibara Ekken által írt „Onna Daigaku”, azaz „Nőknek szóló nagy tanítás” című mű egyértelműen kimondja, hogy „az ostobaság a nő személyének természetes velejárója, mely képes megmutatkozni a legapróbb részletekben is, abban például ahogyan nem bízik önmagában, és ahogy férjének engedelmességgel tartozik”. Az Edó-korban tehát egy nő feltétel nélkül alávetette magát férfi családtagjai akaratának, apának, férjnek, testvérnek sőt saját felnőtt fiának is. Válási kérelmet nem volt joga benyújtani, hiszen indokai nem eshettek egyenlő elbírálás alá a férjjel szemben. Csak abban az esetben volt lehetőség egy házasság felbontására, ha a nő mellett egy férfi családtag is kiállt, de ennek legtöbbször a sértett férjjel való titokban vívott párbaj lett a vége, mely később újabb retorziókhoz vezetett.

Jól jellemzi az Edó-kor sajátos jogrendjét az is, hogy a nőkkel való emberkereskedelem természetesnek számított és csak később a 19.században, a Meidzsi-restauráció után lett törvényileg korlátozva.

Az onna-bugésák kasztja azonban mindezen intézkedések ellenére sem szűnt meg. Egykori jogaik bár csorbultak, a közvélemény továbbra is külön csoportként tekintett rájuk és ők is igyekeztek elkülönülni a társadalom egyéb nőtagjaitól. A hivatalos kormányzat önállósági törekvéseiket nem nézte jó szemmel, régi ideológiájukból csak a férj becsületének védelmére elkövetett női öngyilkosságot tartotta továbbra is követendőnek.

Az Edó-korszakban megtiltották a nőknek, hogy egyedül utazzanak és kötelezően egy férfikísérőt kellett magukkal vinniük. Az onna-bugésák ezt a határozatot nehezményezték és egy panasz levelet is benyújtottak, melyben leírták, hogy nincs szükségük kísérőre, hiszen az útonállókkal szemben egyedül is képesek védekezni. Beadványuk elutasításra került, és a gyakorta mégis egyedül utazó szamuráj nőket a tisztviselők előszeretettel zaklatták vagy az ellenőrző pontokon feltartóztatták őket.

Mivel az Edó-korban a társadalom figyelme inkább a gazdasági fejlődés és a művészetek felé fordult, s ezt nem zavarták meg nagy tömegeket felvonultató véres összecsapások,  így híres, név szerint említett harcosnőkről nem maradtak feljegyzések, ám jelenlétükre így is találhatunk  közvetett bizonyítékokat. Ebben az ukijo-e fametszetek lehetnek segítségünkre. Utagava Kunijosi (1798-1861) egyike volt azon kevés művészeknek kiknek életművében nagy szerepet játszottak a női harcosokat ábrázoló alkotások. Inuta Kobungo: Honcso kendo rjaku den azaz „Országunk kardforgató művészetének rövid története” című, 1845-ben megjelent könyvéhez -melyben az író külön fejezetet szentel a női szamurájoknak-, számos illusztrációt készített. Vigyázni kell azonban, hogy mely alkotásokat vizsgáljuk, hiszen a híres történelmi nőalakokat  megjelenítő képek nem az Edó-kori mindennapok valóságát mutatják, hanem múltbéli héroszokat a művész képzelete szerinti arccal és viseletben. Az Edó-kor szamuráj női természetesen nem a Heian-kor divatja szerinti lobogó, hosszú hajjal és teljes páncélzatban jártak az utcán, mint ahogyan a képeken szerepelnek.  Kinézetükre vonatkozóan Kunijosi azon triptichonjait (3 részből álló kép) érdemes vizsgálnunk, melyek a korabeli nők mindennapjait, ártatlan szórakozásait mutatják be. Jó példa erre az 1847-50 közé tehető „Hatalmas hó macska” című metszet. A téli életkép központjában négy, díszes kimonójú leány hóból egy nagy méretű macskát épít miközben meglepetten figyelnek a kép bal sarkából közelítő három nőalak felé. E csoport középső figurája minden bizonnyal egy korabeli onna-bugésa két szolgálója kíséretében. Figyeljük csak meg alaposan! Viselete oly mértékben eltér a többi lányétól, hogy már-már férfiasnak mondható. Mintás hakamát visel. Felsőruházata fekete alapszínű, vállán és karján családjának emblémája, kamon-ja látható.  Hajviselete puritán, díszes fésűt, hajtűt nem hord. Copfja a férfi „csonmage” hajviselettel megegyezően visszahajtott, a hajvég egyenesre vágott. Bal ruhaujja alól kardmarkolat lóg ki, mögötte álló női segédje egy naginatát visz utána. Ha ezek után elbizonytalanodnánk a figura nemét illetően, piros pántos lábbelije, kikandikáló piros alapszínű, mintás gallérú alsóruhája és kimonójának hosszú, lecsüngő, virágmintás un. „furiszode”  ujja egyértelműen meggyőz minket arról, hogy egy nőt látunk. E fametszet tökéletes bizonyítéka annak, hogy az Edó-kor onna-bugésái az újfajta törvények ellenére is önálló társadalmi csoportként definiálták önmagukat, megengedhették maguknak, hogy szolgálót tartsanak és viseletükkel – mely a férfi és a női viselet sajátos keveréke- továbbra is a Hodzso Masakó által kivívott női egyenjogúságot hirdették. A férfias jellegű öltözködést a későbbi korok műtermi fotográfiáin ugyancsak megfigyelhetjük.

A fametszetek kortörténeti dokumentumként való vizsgálata azért is hasznos, mert segítségükkel  a női szamurájok olyan feladatköreiről is tudomást szerezhetünk, melyek a külvilág szeme elől rejtve zajlottak. Tojohara Csikanobu 1896-ban készült, „Járőröző asszonyok tűz idején” című triptichonja  a sógun szolgálatában álló onna-bugésák életébe enged betekintést. A Csijoda- vagy másnéven Edó-kastély a Tokugava sógunátus rezidenciája volt évszázadokon keresztül, majd a Meidzsi-restaurációt követően a császár palotája lett. A kastély legbelső része a Honmaru a sógun családjának, ágyasainak és gyermekeinek privát rezidenciája volt. Ebben a szektorban egy női testőrség működött. Fő feladatuk az ágyasok és trónörökösök védelme, valamint veszélyhelyzet esetén evakuálása volt. Ezen felül a belső palota tűzoltásáért is ők voltak a felelősek (melyre, -mint azt a történelemből tudjuk- igen gyakran volt szükség). A nagy uralkodók sosem engedték, hogy ágyasaikra, lány gyermekeikre férfiak vigyázzanak, így a háremek felügyeletét a közel-keleten, valamint a szomszédos Kínában is mindig herélt férfiakkal, eunukokkal oldották meg. A Japán női testőrség tehát kivételesnek számít, s bizonyítja, hogy létezett az országban egy olyan női-harcos réteg amiből egy megbízható „elit-gárdát” lehetett összeválogatni. Csikanobu képén egy éjszakai tűzvész mentési munkálatait láthatjuk. Jól megfigyelhető a testőrség elegáns, de egyszerű egyenruhája és jellegzetes tűzoltó fejfedője.

 A modernizáció hajnala

 A Meidzsi-restaurációt megelőző Bakumacu-korszak lázadásokkal, háborúkkal terhes időszak volt a Japán történelemben, melynek következményeként a nők újból megjelentek a harctéren, s a krónikákban is. Többen közülük örökre beírták magukat a történelembe és a kor új technikai vívmányának köszönhetően már műtermi portré-fotók is maradtak róluk. Lássuk most őket!

Nakano Takeko (1847-1868): A korszak egyik legismertebb harcosnője. Befolyásos szamuráj családban született és sokoldalú képzést kapott. A harcművészeten túl, irodalomban és kalligráfiában is jártas volt. Jól ismerte a régi korok hősnőiről szóló elbeszéléseket, melyek közül Tomoe Gozen története volt rá a legnagyobb hatással. Harcművészet tanára jelképesen örökbe is fogadta őt és a dojoban a nála fiatalabb lányok oktatásában vett részt. Képesítését Hasszo-sókenben, az Itto-ryu hagyomány egyik ágában szerezte. Tudásának köszönhetően Nivasze-tartomány uránál kapott állást, ahol az úr feleségét oktatta naginatára.

A Bósin-háborúban a Tokugava-sógunátushoz hű csapatok oldalán harcolt. Egy csak nőkből álló különítményt toborzott aminek a neve Jositai volt. Ebbe a csoportba Nakano Takeko anyja és 16 éves húga is csatlakozott, valamint a Monna Naginata Dodzsó tanítványai is. Bár a parancsnokság a nők számára csak a főzést és a sebesültek ellátását engedélyezte, a csapat mégis hadba vonult. Az ellenséggel való összecsapásra a kora reggeli órákban egy hídon került sor. Mikor a lőfegyverekkel felszerelt császári erők észrevették, hogy naginatával felfegyverzett nők közelednek feléjük azonnal tüzet szüntettek. E rövid tűzszünet alatt a nők az ellenség közelébe kerültek és közel 170-et megöltek közülük. A történet szerint Nakano Takeko egymaga 6 embert vágott le, mielőtt mellkas lövés érte. Utolsó leheletével arra kérte a húgát, hogy vágja le a fejét és temesse el, hogy az ellenség ne vihesse el trófeaként. A Hokai-templomban (Fukusima tartomány) egy fenyőfa alá temették el.

Nyughelyén ma emlékmű van és az Aizu Őszi fesztiválon (szeptember 23.) fiatal, hakamába öltözött lányok minden évben megemlékezést tartanak.

Jamamoto nyugati viseletben

Jamamoto hagyományos viseletben

Jamamoto Jaeko, másik nevén Niidzsima Jae(1845-1932): A Bakumacu Joan de Arc-jaként emlegetik.  A Bósin háború idején (1868) Aizu védelmében vett részt. Ő is tagja volt a Nakano Takeko által szervezett női alakulatnak.  A lövészet terén igen képzett volt és kiválóan használta a kor egyik legismertebb amerikai fegyverét a Spencer karabélyt. Ez igen szokatlannak számított, különösen egy nő esetében.  E tudása szamuráj édesapjától Jamamoto Gonpacsi-tól eredeztethető, aki az Aizu tartomány legfőbb lövész-oktatója volt. A kínai-japán háborúban (1894) és az orosz-japán háborúban(1904-1905) ápolónői feladatokat látott el melyekért két ízben érdemrendet kapott. A Sóva-periódusban Japán modernizációs törekvéseit segítette. Férjével, Joseph Hardy Neesimával 1875-ben megalapították a Dosisa Angol Iskolát, majd egy évre rá -egy amerikai misszionárius segítségével- a Dosisa Leányiskolát. A japán közízlés azonban nehezen fogadta el az általuk képviselt  nyugatias szemléletet, főként azért, mert férjével együtt a kereszténységet is felvették. Sok támadás érte őt a Szacuma és a Csosu klánok tagjaitól is, hiszen annak idején az Aizu kastély támadásában ők vettek részt. Saját kultúrájához azonban mégsem volt hűtlen, hiszen a teaszertartást és a virágkötészetet is magas szinten művelte. Az utókor emancipált, sokoldalú, szociálisan érzékeny és jószándékú asszonyként emlékszik rá. Alakja számos regényben, Tv-műsorban és manga-képregényben feltűnik a mai napig.

Jamakava Futaba (1844-1909): A Bósin háború idején a Curuga-kastély védelmében vett részt. Férje, Kadzsivara Heima magas rangú szamuráj volt. A békeidőszak beköszöntétől haláláig a női oktatás minél magasabb szintű megvalósításán fáradozott. A tokiói leányiskola, melyben dolgozott a későbbi Ocsanomizu Egyetem előfutárának tekinthető, mely ma Japán legrangosabb egyetemeinek egyike.

A fényképek tanulságai

Műtermi fotó

Műtermi fotó

Műtermi fotó

Az interneten böngészve számos olyan 20.század elején készült műtermi fényképet találhatunk, melyek szamuráj öltözetű harcos nőket ábrázolnak. A fényképek vizsgálatakor azonban erős forráskritikával kell élnünk, mert ezek a képek sokszor félrevezetőek lehetnek. A századelőn ugyanis szokás volt, hogy a fényképészek utcáról behívott szép arcú modelleket történelmi viseletbe öltöztettek és előre megkomponált beállítás szerint lefényképezték őket. Ezeket a fotókat később kézzel színesre festették, és nyugatra szánt egzotikus képeslapokként árusították. Ezek tehát nem tekinthetők történelmi dokumentumoknak, inkább csak egyfajta romantikus lenyomatai a nyugatiak  izgalmas és varázsos távol-kelethez való viszonyulásának. Nakano Takekoról is számos olyan fénykép kering az interneten, mely valójában nem őt ábrázolja.

Nakano “kicsinosítva”

A műtermi fotók abban az esetben számítanak hiteles kor-dokumentumnak, mikor egy személy saját megrendelésre portrét készíttetett magáról. Ezek többnyire félalakos, kevésbé látványos, semleges hátterű képek, ám viselettörténeti szempontból hitelesek. Jól nyomon követhető rajtuk a már korábban említett, onna-bugésákra jellemző férfias öltözködés, a csíkos hakama, középen elválasztott, puritán hajviselet, sötét, egyszínű felsőruházat, stb… Egyszerűségük ellenére azonban ezen fotók között is akadnak olyanok, melyek később híressé váltak. Jó példa erre Nakano Takeko szamuráj-öltözetes fényképe, mely eredetileg csak emlék-képnek készült, ám a lány híressé válása után a fotó kiszínezett változatban, képeslapként nagy ismertséget szerzett.

Összegzés

A japán történelem vizsgálatakor először egy merev, szigorú, férfiak uralta társadalom rajzolódhat ki a szemünk előtt, ám az onna-bugésák ismeretében ez a kép jóval árnyaltabbá válik. Számos nő töltött be olyan pozíciót, melyekről hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy kizárólag férfi-privilégiumok voltak pl.: földesúr, várúr, klán vezető, katonai parancsnok, hadvezér, kémfőnök, politikai irányító, testőr. Komoly felelősséggel járó feladataikat hol önként vállalták, hol valamilyen szükséghelyzet miatt kényszerültek felvállalni. Pozícióikat a férfiakhoz hasonló elhivatottsággal és kvalitással látták el. Döntéseiken emberéletek, hatalmas családi vagyonok, sőt olykor a történelem későbbi alakulása is múlhatott. A nyugati világ nőjogi aktivistái manapság egyre gyakrabban emlegetik az onna-bugésákat, ám a pontos történelmi kontextus ismerete híján  sok esetben félre értelmezik őket. Fontos kiemelnünk azt, hogy a japán női harcosokat sosem egyfajta nyugatias, emancipációs törekvés vezette. Nem a férfi szamurájok túlszárnyalása volt a céljuk, hanem a férfiak által megkezdett út folytatása olyan esetekben, amikor a férfi valamilyen okból már nem lehetett jelen. Munkásságuk nem a nemek közötti versengésre, hanem a kölcsönös és hatékony együttműködésre, a tiszteletre és egymás segítésére szolgáltat követendő példát.

Ha érdekel mindez a gyakorlatban, vegyél részt egy kardvívó / iaidó alaptanfolyamunkon.

Leave a Comment