Időről időre előkerül a téma: hogyan álljunk a gyakorláshoz, és főleg az attól várt eredményhez? Hogyan helyezzük el magunkat mások fejlődésének tükrében? Hogyan viszonyuljunk saját, ill. az oktatói elvárásokhoz?
A vasárnapi vizsgát követő oktatói/tanítványi átbeszélés után az egyik – egyébként kimondottan jó és sikeres vizsgát tevő – tanítvány megkérdezte: Szabolcs, dicsérni is szoktatok? Másnap, edzés után elegyedtem szóba egy másik kedves tanítványommal, aki elmondta, nehezen éli meg, hogy a fejlődése nem olyan ütemű, mint ahogy szeretné. Körbenézve látja, hogy vannak, akik hatékonyabban lépdelnek előre. Hogy bizonyos – maga által kitűzött – célokat nem sikerül teljesítenie. A két történetet követően erősen elgondolkodtam. Vajon mindenki számára egyértelmű-e harcművészeti gyakorlásunk lényegi fókusza?
Sokan vagyunk, sokféle motivációval. Természetes alap elvárás, hogy jó hangulatú edzéskörnyezetet és remek társaságot hozzunk össze a produktív gyakorlás közegének megteremtése végett. Nagyképűség nélkül mondhatom: a Keiko olyan helyszín, ahová érdemes lejönni egy fárasztó munkanap után, hogy feltöltődj, hiszen értelmes, testet-lelket feltöltő gyakorlás folyik, tényleg kiváló, támogató közösségben. De ez a budó gyakorlás végleges célja? Hiszen egy táncórán vagy bármely hobbisport esetén is ugyanezt a közösségi élményt kívánják nyújtani, pozitív visszajelzésekkel támogatni. Látnunk kell: a Keiko budó műhely, ahol a harcosok útját gyakoroljuk. Ehhez olyan módszereket veszünk igénybe, amit a régi, japán harcosok is használtak. Az eredményességet is bizonyos értelemben abban mérjük, amiben a régi harcművészek mérték. Ha ezt az alapvetést elfogadjuk, világossá válik számunkra: ez az út nem könnyű… sőt, kimondottan nehéz. Másképp fogalmazva: a budó útja nem fáklyás menet. Nem kell, hogy szenvedéssel teli legyen, de bizonyos értelemben rettenetesen fájdalmas. A legmélyebb értelemben. És láthatóan túlmutat a pozitív támogatottságon és időtöltésen.
A budót gyakorlók minidig is a legmélyebbre néztek: a valós harcok korszakában az élet és halál mezsgyéjén egyensúlyoztak. Jelen korunkban nem ésszerű túldimenzionálni a halálos harc szükségességét, de a lényegre így is koncentrálhatunk: a budó gyakorlás befele halad, és lényegében az egót veszi célba. Az egót, ami sikerre és megerősítésre éhezik…
Az aiki és katori gyakorlása a Keikóban nem a fizikai fájdalom megtapasztalásán alapul: még biztonságos keretek közt sem ütjük-rúgjuk egymást. Két dimenziós gyakorlásunk fókuszában egyfelől egy egészséges és testtudatos mozgás áll (külső dimenzió), másfelől a harci konfrontáció értelmezésén keresztül végül is a legmélyebb önismeret megszerzéséhez kaphatunk iránymutatást (belső dimenzió).
A spiritualitás igen divatos szó napjainkban. Mivel Ueshiba sensei is nagyon komoly hangsúlyt fektetett az aikidó spirituális beágyazottságának megteremtésére, mi sem hunyhatunk szemet felette. De a budó spiritualitása nem a New Age spiri vonala. Nem a „minden úgy van jól, ahogy van” felszínes megközelítése. A legkomolyabb spirituális utak kíméletlenek. Kíméletlenek abban a tekintetben, hogy nem hagyják, hogy az ember az önismeret útján vakfoltokat hagyjon, hogy azok fölött átnézzen. Ez a típusú megközelítés (a kitartó edzés mellett) nem kíván mást, csak TELJES őszinteséget. Az őszinteség alapja, hogy hiányosságainkkal, gyengeségeinkkel torzítás nélkül nézzünk szembe. Az évekig tartó gyakorlás útján felismerhetjük, hogy bár hibáink nem igaz lényünkhöz tartozóak, az őszinte rátekintés elengedhetetlen ahhoz, hogy a legmélyebben kapcsolódhassunk önnön valónkhoz. Ennek fényében gyengeségeink felismeréséért hálásnak kell lennünk – ebben segít egy jó oktató – hiszen ezáltal valójában a legnagyobb lehetőséget kapjuk a szintugrásra saját belső lényünk irányába. Ennek – lássuk be – vajmi kevés köze van a külső dícséretekhez, sokkal inkább a bátorsághoz, amivel gyengeségeinket fürkésszük.
Egyik kedvenc szellemi iskolám elvonuló központjában szabály, hogy a területre lépve nem ostromolhatod az oktatót személyes problémáiddal, ehelyett a tanításokra és a saját belső munkádra kell fókuszálnod. Nem máshoz mérve magad, nem pillanatnyi élethelyzeted tálalásával, és nem a külső eredményt mutató táblára figyelve. Nem célom a Keiko dódzsót ennyire szigorú hellyé tenni, de mindenkinek javaslom, hogy a mások eredményei, illetve saját elvárásai okozta önmarcangolás helyett a belső mechanizmusok észlelésére fókuszáljon. Kevesebb kifelé (beszéd, elvárások, stb.), több befelé (csend, szemlélődés, stb.). A pótcselekvések helyett valós bátorságot kívánok: a mély tapasztaláshoz mélyen kell belemenni a dolgokba, azokba, amiktől tartunk, és nem kifogásokat keresve elkerülni azokat. Ez sokkal fontosabb és messzebb vivő, mint külső eredményeket hajszolni.
Végezetül egy edzőtábori tapasztalatom szeretném megosztani. A májusi táborban is vágtunk tamesigirit. Sokan voltunk, több vágó kard is előkerült. Én a háttérben a maradványokon próbálgattam ilyen-olyan vágást, viszont lehetőségem adódott szinte mindenki kardját kipróbálni. Megtudtam, volt kard, amellyel könnyen vágtak, volt amelyikkel nehezen vagy sikertelenül. Volt prémium kard és volt olcsó fegyver. Izgalomba hozott a kardok „előélete” – vajon ezzel hogy fog menni? – tettem fel magamnak a kérdést. Aztán felismertem, hogy rossz a tudatállapotom. Hirtelen a prekoncepciókat elfeledve minden karddal elképzelésektől mentesen kezdtem vágni. Minden egyes vágást úgy hajtottam végre, mintha az lenne az EGY vágás az EGY karddal. Biztos érzés volt. Valahogy így kellene minden pillanatban a gyakorláshoz hozzáállnunk. Teljes szívvel, elvárásoktól mentesen, a körülmények által nem befolyásolva. (Az pedig már csak a szinkronicitás természeti törvénye, hogy e blogcikk írása közben küldött Laci egy videót, amin egy japán kardforgató életlen iaitóval vágja el a warát.)
Kedves Tanítványaim, Gyakorlótársaim! Nagyon jó csapat vagytok, nagyon jó közösség vagyunk, amelyet az értelmes, odaadó műhelymunka tart össze. De sose feledjétek a lényeget: őszinteség, bátorság és irány a befelé! Jó gyakorlást!