#4 Elmélkedések aiki mesterekről és tanításaikról

In Elmélet by Lengyel Tamás

Quo vadis, Sensei? 

A nyugati ember, mivel nem a türelem és az alázat a fő erénye, ha buddhistának áll, elkezd az instant megvilágosodásra gyúrni, ha pedig távolkeleti harcművészetek felé fordul, ugyancsak szeretne mielőbb olyan szintre jutni, mint Ip Man, Takeda Sokaku, vagy legalábbis minél közelebb ahhoz. Vizsgáljuk meg a japán mester példája alapján mi is kell hát hozzá, hogy valaki nagy, belső utas harcművész lehessen.  

Takedához hasonlóan fiatal gyermekként jó, ha háborús övezetben cseperedünk, ami időnként olyan, mint egy térhatású horrorfilm. Apánk és legalább egy nagyapánk (esetleg nagyanyánk) legyen párját ritkító harcművész, mert így indulhatunk fejlődésnek a pályán idejekorán. Ezt követően, kölyökkorunktól vegyünk részt minél többször versenyszerű küzdelemben, mint amilyen a sumo, de lehet az esetleg judo, birkózás vagy szambó is, a fő, hogy rendszerint mi nyerjünk/nevessünk a végén. Az, hogy apánk ösztönzésképpen gyakran megkínozzon, nem szükségszerű, sem pedig korszerű, mint ahogy az sem javasolt, hogy később néhány arcátlanul fellépő (például Audis vagy BMW-s) embertársunkat halálra kaszaboljuk. (Jómagam ez utóbbi miatt is maradok távol a katoritól.) Ami viszont a leginkább elengedhetetlen, hogy találjunk egy olyan autentikus, a daitó rjútól leszármaztatható hagyományvonalú gyakorlói közösséget, ahol a mester vagy oktató legalább zömmel azt tanítja, amit Takeda az élete során – a napjainkra tudományosan is megalapozott, de akkor még ismeretlen biomechanikai elveket istenadta intuícióval helyettesítve –, zseniális módon felépített. 

Legtöbben az aikidó felől jutnak el a daitó rjú gyökerekhez, mivelhogy Takeda egyik legtehetségesebb tanítványa, Ueshiba Morihei, akit Takeda egy ideig örökösének is szánt, egyszer csak létrehozta a saját, később világszerte elterjedt irányzatát. A helyi vagány, szomszéd birkózó srácnak nem is hittem el, amikor azt mondta, az aikidó akkor hatékony, ha te (az alkalmazója) vagy a nagyobb (értsd, erősebb). Tizenvalahány évvel később, amikor már közreműködhettem az Aikidó Másképp nevű rendezvény lebonyolításában is, tisztábban látom, hogy az eredeti imázshoz képest miért mégis az erő alkalmazása révén működhet a mai aikidó. A mozgássorok jelenlegi végrehajtása hasonlóképpen tér el dajtó-rjú gyökereitől, mint mondjuk a mai karate irányzatok zöme az okinawai karatétól. Lépést kellett tartani egyrészről az olyan nyugati, fizikai erőt képviselő irányzatok népszerűségével, amilyen a boksz is, másrészt a növekvő népszerűség miatt fontosabbá vált a gyakorlók látszateredményessége. Ez persze nem mindig marad felszínes látszat, de csak az adott aikidoka, karatéka, stb. eredményességén múlik, felfedezi-e az általa választott harcművészet lényegét alkotó igazi összetevőket. „Az én oktatási módszerem nem teszi lehetővé, hogy emberek tömegeit tanítsam.” (Idézet Szagava Jukijositól az Áttetsző erő című könyvből.) Értendő ezalatt, hogy a valódi belső utas harcművészeteknél nem három ütésfajta lehetséges kombinációit kell megtanulni, hanem a testünk alkalmazásának olyan bonyolult rendszerét, ami legalábbis hosszú éveken, de inkább évtizedeken át tartó gyakorlás eredményeképpen vezethet el az óhajtott eredményhez. 

Valószínűleg visszanyúlhatnánk sok évszázaddal korábbra Kínáig, sőt Bódhidarmáig és az indiai jógáig, de a lényeg, hogy az emberi testnek és különböző részeinek a mozgatása sokkal összetettebb annál, semmint, hogy a vázizmok és a csontozat együtt hatására fokoznánk le. A mélyebb izomrétegek, ízületek, sőt a teljes kötőhártya (fascia) bámulatos mértékben emelhetik a testhasználat hatékonyságát. A régi mesterek mindezek egyberendezett használatának a „titkait” sajátították el hagyomány vagy tapasztalat útján, és ezeknek a mestereknek a számát, szerény meglátásom szerint, Takeda Sokakunak több tanítványa is gyarapította. Egyesek szerint nem is Oszenszei, hanem az itt már idézett Szagava mester volt közülük a legtehetségesebb. Érdemes lehet megvizsgálni milyen irányt vett az aiki alkalmazása az ő keze alatt. 

Az index képen Takeda Szókaku tanítványa, Okamotó Szeigó az  ujjak használatának a fontosságát szemlélteti.

A sorozat előző része ITT olvasható