Takeda Szókaku, az eredet
Kérdezhetné valaki, miért foglalkozom ennyit pont ezzel a mesterrel, hiszen a 19. század végén és a 20. század első felében annyi legendás mester tevékenykedett japánban, hogy a számukat is nehéz lenne megmondani. Ott volt például Saigo Shiro, az egyik leghíresebb judoka, akiről Akira Kurosawa filmet rendezett. Csakhogy ő is Takeda Szókaku tanítványa volt, éppúgy, ahogy Ueshiba Morihei, az aikido, Choi Yong-Shui a hapkidó, és Szó Dosin a sorindzsi kempó megalapítója, és további zseniális harcművészek, Jukiosi Szagava, Takuma Hisza, Horkiava Kódó, Josida Kotaró, illetve még úgy harmincezer további tanítvány. Több mint figyelemre méltó örökség.
Az előző részben a vázlatos életrajz ürügyén felsorolt harcművészeti tapasztalatok csak egy töredékét jelentették Szókaku képzésének, mely gyerekkorától kezdve rendkívül széleskörű volt, például sihederként rendre kilopózott otthonról, hogy részt vegyen, és meg is nyerje az alantasabbnak számító falusi szumó bajnokságokat. Miközben és miután szintén igen fiatalon mesterfokú fegyverforgatóvá vált különböző stílusokban, egyre-másra hívta ki a különböző iskolák vezetőit, oktatóit barátságos küzdelemre, amikben rendre nyert, és amikből maga is tanult. Mégis, mivel a mester harcászati tudása szinte elválaszthatatlan a kard fogalmától, ezért egy iskolának és annak elveinek kiemelt figyelmet szentelnék. A másik ok, amiért ezen keresztül tudom szemléltetni mit is gyakorolt és tanított a „kis aizu démon”, hogy a szakmai trükkjeiről amúgy nem sokat tudunk, hiszen szándékosan nem terjesztette széles körben a tanításai lényegét, sőt legrangosabb tanítványainak, akik megkapták ezt a tant, szintén kikötötte – jó távol-keleti szokásnak megfelelően -, hogy csak a felszínt, a formát oktassák, különben túl sokan és túl hamar kiokosodnának.
Az Ono-ha Itto-rjút Takeda 11 éves korától tanulta Shibuja Tomától. 16 évesen pedig már megkapta a Menkjó kajden tekercset, vagyis a teljes tudás átadásának fokozatát, ami a korabeli Japánban a legnagyobb titulus volt egy iskolán belül. (Legalábbis egyes forrásokból erről számolnak be, mert a szóban forgó Menkjó kaident amúgy ténylegesen soha senki nem látta.)
Az Ono-ha itto-rjú stílusnak egyik elhíresült eszköze a kiriotosi, amiben külsőre semmi más nem történik, mint hogy két kard egy egyenes vonal mentén összecsap. Szó nincs jól időzített ellentámadásról, nagyobb sebességről vagy optimális támadási szögről, a két kard egyidőben találkozik, az egyik mégis felülkerekedik, mert a másik mozgásirányát eltérítve keresztülvág a szemből érkező támadáson. Az első kardforgató úgy uralja a támadás középvonalát, ahogy mondjuk egy óceánjáró, amikor frontálisan találkozik egy kis halászbárkával, a nagy hajó meg sem rezzen, miközben kis bárka valamerre kényszerűen félresiklik. Amit a győztes harcos a kard mögött ilyenkor létrehoz, és amiben a maga idején Takeda Szókaku a legjobb lett, ez az aiki.
Szókaku elképesztő harcművész pályafutása során viszonylag hamar megtanulta, hogy ne a kardforgató legyen, hanem maga a kard. Ez persze így már kicsit kevésbé megfogatóan hangozhat innen eredhet az is, hogy az aikit, a belső erőt sokan kitalációnak vélik és megmosolyogják. Valójában „csak” a testszerkezet egységének maximális vagy optimális kihasználásáról van szó. Ezt az Ono-ha itto-rjúban a következőképpen érik el: a gyakorló összeköttetést teremt a tanden (a köldök alatti középpont), a sunden (a két szem közti pont) és a kard hegye között, olyanformán, hogy közben a fejét felfelé nyújtja, míg a tandent mintegy leejti és egy egyensúlyi állapotot igyekszik fenntartani feszültség és elengedettség közt, és megszüntetni minden lazaságot az ízületek táján. Ez így alighanem már a Keiko gyakorlóknak is ismerősen hangzik. Az így tökéletesre fejlesztett összeköttetések révén válik képessé a test arra, hogy erőlködés nélkül semlegesítse a támadást.
Egy japán kutató szerint a szóban forgó iskola szemléltetett testhasználatát alkalmazta Takeda a dzsudzsucu technikákra, vagyis egyetlen érintkezési ponton keresztül átvenni az irányítást az ellenfél testének középvonala fölött. „Ne hajítsd el az ellenfelet, érd el, hogy a lábaid előtt omoljon össze.” – mondta a mester. Veszem a bátorságot, hogy különösen a mi szempontunkból másodlagos, a családjától örökölte-e ezer év után Takeda ezt a tudást, vagy maga gyúrta egybe különböző összetevőkből zseniális érzékkel és egy hosszú életen át tartó gyakorlással, olyasvalamit sikerült tovább örökítenie, ami sok idővel utána is működött és működni tud, és így még tovább tanulmányoznunk is érdemes.
A sorozat előző része ITT olvasható
A sorozat következő része ITT olvasható