A spiritualitás útja nem könnyű. Még olyan nagy tanítók oldalán sem, mint Buddha vagy Jézus. Az elmélet befogadásához, megértéséhez, beépítéséhez, azaz alkalmazásához nemcsak hogy idő és gondoskodás kell, hanem elszántság is. Mindez azért, hogy valójában magunkévá tegyük a tanítás saját valóságunkra vetített jelentését. Ehhez rengeteg változó együttállása szükséges, ugyanakkor a siker magja megragadható egy-két kulcsfontosságú ponton. Elszántság, tudatosság és rendszeresség.
Az elszántság nélkülözhetetlen, hiszen minden nagy tanító életéből egyértelműen láthatjuk, hogy a legnagyobb szintekre emelkedést nem adják ingyen. Maga a fejlődési görbe sem lineáris és nem érezzük folytonosnak. S mind Jézusnak a pusztában, sokszor valójában nekünk is saját démonjainkkal kell szembenéznünk és azok elengedését választanunk, úgymond kioldani a személyiségünk ellen ható berögződéseinket.
Mint az elszántság, úgy a tudatosság sem nélkülözhető elem, hiszen a megértés folyamata sokkal összetettebb és jóval több jelenlétet igényel az adott személytől, mint pusztán “bemagolni” az elhangzottakat. Erre példa lehet Jézus egyik kinyilatkozása, amit apostolai felé tett: “Miért mondjátok nekem: Uram, uram, ha nem teszitek, amit mondok?”. Itt valójában két kulcsfontosságú komponens is tetten érhető. Az egyik, ami kihangsúlyozott, maga a “cselekvés”, amiről a későbbiekben lesz szó. A második pedig implicit, ez pedig a “megértés”. Amíg nem tettük magunkévá a tanítást, azaz nem épült be teljesen a saját kognitív rendszerünkbe, tehát nem érezzük azt maximálisan a magunkénak, addig a cselekvésében is lesznek hiányosságok. Nem lesz természetes válaszreakció, hiszen nem belülről, hanem kívülről eredeztethető a kiváltó ok.
A cselekvés pedig a legfontosabb összetevő. Valójában maga az ok, amiért a spiritualitás útjára lépünk, hogy könnyedén és felszabadultan irányíthassuk az életünket, kormányozhassuk csónakunkat az általunk ideálisnak vélt úti cél felé. Ugyanakkor a cselekvés nemcsak a végcélban, de az út megtételében is az egyik legjelentősebb szerepet játssza, hiszen a megértés nélkülözhetetlen eleme az elmélet megtapasztalása is. Ezért számunkra kedvező gondolatainkat cselekvésként kell manifesztálnunk. Ennek tapasztalatai tovább erősítik vagy újabb gondolatokat ébresztenek egy adott elmélet kapcsán. Itt kerül képbe a rendszeresség, hiszen a kezdeti állapotunkból napi szintű rutinná kell fejlesztenünk a spiritualitást, annak megismerését, az elmélkedést és a gyakorlatba ültetését.
A harcművészetek gyakorlásának, a japán kard útjának szellemisége tökéletesen megfeleltethető a spiritualitás útjának szellemével a fejlődés folyamatára vetítve. Axiomatikus állítás, hogy a harcművészetek keverednek valamely szinten hagyományokkal és spiritualitással. Habár sokszor gondolhatjuk, hogy a gyakorlati rész útja külön áll a hagyomány útjától, valójában a két út művelésének mikéntje nagyon is azonos sémára épül. A tanító, technikai vagy spirituális vezető személye adott egy stíluson belül, és a gyakorló fejlődésének kulcspontjai ugyancsak leírhatók a fentebb kifejtett hármassal: elszántság, tudatosság és rendszeresség. Ezen a ponton már érezhetjük, hogy sokkal kézzel foghatóbb és szinte magától értetődő ennek a hármasnak a szerepe a harcművészetek útjában. Megszoktuk, hogy a harcos fejlődése sem lineáris, elszántság vagy tudatosság nélkül nem juthat el a legmélyebb technikák elsajátításáig vagy egyáltalán a megismerésükig, és valahol evidens számunkra, hogy rendszeresség nélkül a begyakorolt mozdulatok elkophatnak.
Ami kevésbé magától értetődő az az, hogy gyakorlásunk során fizikai korlátaink sokszor saját mentális blokkjaink kivetülései, és nem csak ügyességünk, de szellemünk is fejleszthető rendszeres, elszánt és tudatos gyakorlással. Saját példámból kiindulva, egyik válaszreakcióm volt testem megfeszülése. Ezt akár többen is tapasztalhatják, mint ösztönös megnyilvánulást egy minket érő külső behatással szemben, amelyet tudatos észleléssel és ellazítással ki lehet oldani. Gyakorlás által. Maga a cselekvés nem hagyható ki az egyenletből sem a spirituális úton, sem a harcművészetekben való elmélyedéskor.
A rendszeresség és tudatosság párosa úgy is képbe kerül, hogy a teljes rendszer megértése a formagyakorlatok megértésén keresztül, a formagyakorlatok megértése az egyes mozdulatok megértésén keresztül valósul meg, amely ugyancsak önmagunk megfigyelésével és a megfigyelt tapasztalatokon való elmélkedéssel valósulhat meg.
Természetesen nélkülözhetetlen a külső megfigyelő, a tanító szerepe, akinek mélyebb megértései vezetnek utunkon, de mint a spiritualitásban, úgy a harcművészetekben a tanítvány szerepe a mesterré válás útján az, hogy magáévá tegye, a saját világába építse be mestere szavait, útmutatásait, ne csak lemásolja őket. Tartalom nélkül a legtisztább, legszebb forma is csak külsőség marad, az élet pedig jóval több egy megrendezett színjátéknál. Bele kell tölteni a lelkületet is.
Jó gyakorlást!