Menny és Pokol

-Kérlek beszélj nekem mennyről és pokolról!
Kanzaki mester felnézett az ifjú szamurájra, mosolyra húzta a száját, majd mosolygása rekedtes kacagásba fordult. Úgy mutatott ujjával az ifjú szamurájra, mintha valami roppant nevetségeset mondott volna. Az ujját az ifjú felé rázva, és még mindig hangosan kacagva, Kanzaki így szólt:
-Te tudatlan ripők! Engem a bölcs mestert mersz kérdezni mennyről és pokolról? Ne vesztegesd az időmet, ostoba! Túl buta vagy ahhoz, hogy felfoghatnád ezeket a dolgokat!
A szamuráj majd felrobbant a méregtől. Bárki mást megölt volna, ha csak így emeli rá az ujját, de most a sértés ellenére küzdött, hogy legyűrje indulatát. 
Kanzaki mester azonban még nem fejezte be. Hanyagul odavetette: 
– Világos számomra, hogy nincs egyetlen ember sem a te faragatlan, ostoba fajtádból, aki egy szót is értene abból, amit mondok… 
Most már tényleg gyilkos düh szállta meg az ifjú harcost. Megragadta kardját, talpra ugrott, és felemelte a pengét, hogy leszedje a zen mester fejét… 
Ebben a pillanatban Kanzaki mester a szamurájra mutatott, és nyugodtan ennyit mondott: 
– Íme a pokol kapuja. 
A harcos kővé meredt. Az elméje abban a pillanatban megvilágosodott, és megértette a pokol természetét: azt, hogy a birodalma nem az életen túl terül el, hanem benne magában, akkor és ott. Térdre borult, maga mögé fektette pengéjét, és mélyen meghajolt a tanítója előtt: 
-Mester, határtalan hálával tartozom ezért a bátor leckéért, amit adtál nekem. Köszönöm! Köszönöm! 
Kanzaki mester elmosolyodott, ismét rámutatott a szamurájra, és azt mondta: 
-Íme a menny kapuja.