Kardot kézbe véve felállni a padlóról

In Általános by Davidesz Magdi

“Életem egy nehéz időszakában sikerült rátalálnom a katorira (japán kardvívásra). Nem sejtettem, hogy ennyi mindennel gazdagít majd, és egy olyan menedék nyílik meg előttem, amelyre kétségbeejtő szükségem volt.  

 Milyen menedéket találtam benne? 

 SzépségetOlyannak látom a katorit, mint a balettot: adott testhelyzetek szabott lépésekkel, amelyeket pontosan kell végrehajtani, mert a cél a magasabb művészet, az, hogy az apró elemeket az egészbe olvasszuk. Páros tánc, fegyverrel a kézben, bizonyíték arra, hogy egy agressziót feltételező összecsapás is lehet nemességbe öltöztetve. És ez gyönyörű.  

 A múlt értékét.  A mozdulatok történetét, az évszázadok által csiszolt okokat, hogy miért adott módon tartjuk kezünkben a fegyvert egy mozdulat során. A szertartásosságát, amely mögött minden edzésen felsejlik a velünk élő hagyományok szelleme.  

 Fegyelmet. A szabályok és a becsület nyújtotta letisztult kereteket. A testi-lelki tartást, amelyet ad. Meg-meglátogattam más harcművészetek edzését is, de sehol sem volt ez az érzés ennyire kézzelfoghatóan jelen. Felnézhetek az oktatóimra, a társaimra, akiken látom, hogy viszonozzák a tiszteletem, s támaszkodhatom rájuk.  

 Nyugalmat. Szabolcs mester mondta egyszer, hogy célunk az edzés végén gazdagabban, jobb állapotban hazamennünk, mint ahogy jöttünk. Akármilyen iszonyatos lelkiállapotban is lépek be a dódzsóba (dojo), az edzések végére újból van lelkierőm a hétköznapi hajtáshoz is.  

Ezek a kard nélküli harcok a nehezebbek, de kard nélkül nem volna erőm hozzá.”

 

Borítókép: Davidesz Magdolna: A múlt támasza, tusfilc és akvarell