A japán harcművészetet gyakorló óhatatlanul belefut ezekbe a japán kifejezésekbe. A budzsucu és a budó egyaránt harcművészetet jelent, a rjúha iskolát. De melyik szót használom, ha aikidózom? Melyiket, ha katorizom? Vagy ha bármi mást gyakorlok? És milyen értelemben iskola a rjúha?
A „keiko”-ról szóló előadásban kitértünk rá, hogy a keiko és a többi gyakorlásra vonatkozó szó közti különbséget a keiko írásjegyeiben is tükröződő „régiek bölcsességére” utaló jelentéstartalom adja. A budó és a budzsucu közti különbség megértését is valahol a történelemben kell keresnünk.
Ha érdekel mindez a gyakorlatban, vegyél részt egy aikidó / kardvívó / iaidó alaptanfolyamunkon.
Ha kronológiailag nézzük, a budzsucu és a budó szavak használatában éles határt képez 1867. Az évszám gyakorlatilag a szamuráj-kor végét, Japán modernizálódásának kezdetét jelenti. A harci iskolák szempontjából az ezelőtti irányzatokat budzsucunak, az ez időpont után születetteket budónak hívjuk.
Egyértelmű, hogy a szamurájsághoz, a valós harci erényekhez közvetlenül kapcsolódó iskolák budzsucuk. A 武術 kifejezés egyébként szó szerint a harc művészetét jelenti, merthogy bu 武 (harc) + dzsucu 術 (művészet, mesterség, technika) írásjegyekből áll. A budzsucukat technikai komplexitás jellemez, azaz olyan rendszerek ők, amelyek igyekeztek 100%-os választ adni a kor harci kihívásaira. Az iskola tananyagát tekintve fontosnak tartották az önvédelmi értéket, a mentalitást illetően a csoportszolidaritást, a hűséget, az odaadást, a bajtársiasságot.
A budó 武道 bu-ja 武 az ismert „harc”. A dó írásjegy 道 jelentése olyan út, amit az ember a fejlődése során vagy annak érdekében megtesz. Ebben az értelemben a hangsúly a spiritualitáson és az önfejlesztésen van, amely „individualista” érték a korai harcosok korában még inkább megvetendő volt.
A rjúha 流派 kifejezés iskolát jelent, és leginkább a budzsucu irányzatoktra használjuk. Nem biztos, hogy szemantikailag megállja a helyét, de talán mondhatjuk, a rjúhát cserélték dódzsóra a budókban – a helyre, ahol az önfejlesztés zajlik.
A budzsucura visszatérve külön érdekesség, hogy a 17. századig 60 harci rjúha alakult ki, míg 1600-tól 1867-ig mintegy 9000! Ilyen értelemben azt mondhatjuk, hogy a harci „vonatnak” három állomása volt: az első a harcban született és edzett iskoláké (cc. 1600 előttiek), aztán a Tokugavák békeidőszakának régi iskolái (1600-1867), majd a modern irányzatok (1867-).
Mi alapján döntjük el laikusként, hogy az adott japán rjúha budó vagy budzsucu? Egyszerű dolgunk van, mert hivatalosan kilenc irányzatot tartanak budónak, s ezek a következők: dzsúdó (cselgáncs), kendó (bambuszkardos vívás), kjúdó (íjászat), szumó (japán birkózás), karate (ütő-rúgó), sórindzsi kempó (kínai alapok), aikidó, naginata (rövidített alabárd), dzsúken (szurony).
Ilyen értelemben saját irányzatainkat tekintve a Keiko Akadémia kínálata egyszerű: az aikidó budó, a katori budzsucu – és bár gyakorlási stílusunk szofisztikálja a helyzetet, ez összességében nem is vitatható.
Most árnyaljuk kicsit a budzsucu jelentését azzal, hogy megvizsgáljuk a bu írásjegyet 武. Alapvetően két részből áll, a lándzsa戈 és a megállít vagy láb/lép 止. Egy tanulmányban olvastam régebben, hogy koronként más-más jelentése domborodik ki a jelértelmezésnek. A legritkábban használt „az istenek előtt fegyverrel táncolni”, amely egyértelműen sámánisztikus gyökerekre utal. A második jelentése „fegyverrel a kézben előre menni, majd győzni”. A harmadik, amelyet a legáltalánosabban illesztenek a bu írásjegyhez: „lándzsát megállítani”, azaz a harcot befejezni. Ilyen értelemben a harcművészet egyik legfontosabb elemére utal, amely nem a másik elpusztítását, hanem megállítását célozza, s valóban, ez a tartalom már a katori 15. századi rendszerében is egyértelműen megvolt.
Most térjünk vissza a rjúhákra, és szeretném összeszedni, mik a közös jellemzőik.
- Az iskolák szinte kizárólag mind egyfajta isteni útmutatásnak (tensin só) köszönhetik létrejöttüket, vagyis megalapulásukban erős szerepet játszik egyfajta miszticizmus, amikor is az alapító (soszei vagy siszo) isteni szikra nyomán dolgozza ki technikai repertoárját.
- A tananyag strukturáltságát illetően a mester + tananyag + átadás hármasa dominál.
- Az 1650-es évekig ezek az iskolák sokszor összecsaptak (sinken sóbu), majd a 19. században újra egy ideig, a végső tudás (gokui) megértéséért.
- Fokozati rendszerük letisztult: 3-4 évig tartó alapképzésből (omote) áll, melyet az oktatóvá válás minimum hasonló időtartamú időszaka követ. Az arra legérdemes tanítványok az ezt követő időszak után végbizonyítványt (menkjó) kapnak
Végezetül vizsgáljuk meg, milyen források alapján ismerjük a rjúhákat (amelyeket a japánok az 1960-as évektől kutatnak szisztematikusan)?
Elsődleges források az ún. makimonok, azaz olyan kéziratok, tekercsek, amelyek ha legtöbbször titkos nyelven, szimbólumokkal fejezik is ki magukat, igen informatívak. Ezek közül a ki kell emelnünk a densókat, amelyek a (tudás)átadások különböző formái. Ilyenek a budóronok (harci összefoglalók), mint Muszasi Gorinosója, illetve a Jagjú Heiho kadensó. Ezt követik a mokurokuk (felsorolások), amelyek általában az iskolára jellemző technikák listáját közlik. További források az oboegakik (emlékeztetők = rövid jegyzetek), illetve a tanítvány belépésekor aláírandó eskük (kisómonok, nálunk keppan).
Bármily meglepő, a harcosokat ábrázoló musa-e fametszetek szintén hasznos források az adott korszk fegyvereiről, fegyverjasználatáról, videletéről, sőt, harci stratégiájáról is.
Egy végtelenül hasznos összefoglaló a Buncsó Bugei Sógen 10 kötetes, Hinecu Sigetaka által 1716-ban írt mű, amely az összes harcművészeti iskolát taglalja, illetve Hirajama Gjózó harcművész szamurájnak a 18. század végén kategorizált bugei dzsúhappan rendszere, amely kínai mintára a komplexitásnak eleget tévő, 18 harcművészeti ágat összefoglaló iskolákat tartalmazza. (Ezek a következők: kjúdzsutsu (íjászat), szódzsucu (lándzs), kendzsucu (fa)kardos vívás, iaidzsucu (éles kardos gyakorlás), tantódzsucu (kés), dzsuttedzsucu (szai-szerű), surikendzsucu (dobótüske), naginatadzsucu (alabárd), hódzsucu (puska), bódzsucu (hosszú bot), kuszarigamadzsucu (láncos sarló), hódzsódzsucu (kötözés), badzsucu (lovaglás), szuieidzsucu (páncélos úszás), nindzsucu (kémkedés), csikudzsódzsucu (várépítés), javara (pusztakezes, a 19. sz-tól dzsúdzsucu), fukumibaridzsucu (tűköpés), jabuszame (lovasíjászat), jadomedzsucu (nyílelsöprés), szaimindzsucu (hipnotizálás).
Végül, de nem utolsó sorban a mai kor zsenijeit jelölném meg forrásként, hiszen ők azok, akik a ránk hagyott, de nem ritkán kiüresedett formákat tartalommal megtöltik. Abban a szerencsében van részünk, hogy iskolavezetőnk, Szugavara Tecutaka szenszei ilyen kariberű harcművész, hiszen azon túl, hogy mélyen kutatja a japán harcművészeteket, nem rest újabb és újabb irányzatokat megtanulni ahhoz, hogy mélyebben értse a katori sintó rjú rendszerét – s teszi ezt akár 78 ávesen.
Az írás vezérképe a Jagjú Heiko kadensóból való.
Ha érdekel mindez a gyakorlatban, vegyél részt egy aikidó / kardvívó / iaidó alaptanfolyamunkon.