Jelen cikkemben Ady Endre két, kevéssé ismert írására szeretném felhívni a japán kultúra iránt érdeklődő olvasók figyelmét. A 19-20.század fordulóján rohamtempóban modernizálódó Japán egyre dinamikusabban kezdett bekapcsolódni a nyugati világ vérkeringésébe. A gazdasági és kulturális területen tapasztalható közeledés a korabeli, szubjektív hangvételű beszámolókban is tetten érhető. A költők, írók, tudósok, utazók írásain-, valamint a művészek tárgyi alkotásain keresztül jól kirajzolódik egy kezdetben tétova, majd később nagyon is tudatossá váló barátkozási szándék képe. A japán kultúra az 1900-as évek elejére Európa összes nagyvárosába begyűrűzött. Ez a jelenség Ady Endrére is hatással volt, s ezirányú gondolatait a Budapesti Naplóban két ízben is kifejtette. 1904-es, első cikkében párizsi tapasztalatait osztja meg. Itt a „japonizmus” még csak ártalmatlan divat hóbortként tombol, ám Ady előtt már egy aggasztóbb jövőkép rajzolódik ki, melyet részben egy japán jogászhallgató barátjával folytatott személyes beszélgetésre alapoz. Egy évvel későbbi, 1905-ös cikkében már a japán-magyar kapcsolatok alakulására reflektál. Ez egyúttal a japán-orosz háború időszaka is, ezért találkozhatunk a szövegben a „kis muszkaverők” jelzővel. Ady sajátos hangvételű, nemzetét ostorozó írásából megismerhetjük, hogy miféle ideológiák mentén igyekezett Magyarország szorosabbra fűzni kapcsolatát a „krizantémok országával”, s ez egyúttal milyen érzületet generált a magyar néplélekben is.
Ady két cikkének teljes terjedelmű bemutatása előtt, azonban érdemes néhány szót ejteni a korszellemről, melyben ezen írások keletkeztek. Miután Japán az 1870-es évektől megnyitotta kapuit a nyugati országok előtt, felélénkült a kereskedelem. Az ipari újításokon túl a tárgyaló felek egymás kulturális hagyományai iránt is komoly érdeklődést mutattak. Európa műkereskedéseit elárasztották a Japánból származó porcelánok, lakk-munkák, textilek és fametszetek. A sajátos ázsiai szemléletben fogant alkotások kirobbanóan új inspirációt jelentettek a nyugati művészek számára, s Európában a „japonizmus” külön művészeti irányzattá vált. Claude Monet – az impresszionista festészet legnagyobb alakja- élete alkonyán saját japán kertjébe visszavonulva festette meg pályája csúcsát jelentő tájképeit. Van Gogh a japán fametszeteket saját nyugtalan, vibráló stílusában fogalmazta újra. Toulouse-Lautrec, Klimt, sőt Picasso jellegzetes művészi formanyelve ugyancsak a japán grafikákból eredeztethető. A költők a műfordításokon túl már saját haiku-k írásával is próbálkozni kezdtek. Puccini Pillangókisasszony című operájának köszönhetően a „varázsos Ázsia” misztikuma a zenei világba is begyűrűzött. A magas művészeten túl a japonizmus a mindennapokat is áthatotta. Miközben a férfiak a mulatókban, bordélyházakban gésának öltözött nyugati táncoslányok produkcióiban gyönyörködtek, addig feleségeik elragadtatással vásárolták a legyezőket és kimonókat, hogy hazatérő férjeiket egzotikus „házi köntösben” üdvözölhessék. Az import műtárgyakat rövidesen „fura, kis emberkék” követték. Az 1900-as évek elején a Japán kormány évi százötven egyetemi hallgatót és fiatal szakembert küldött külföldre, hogy nyugaton szerzett tudásukkal Japán modernizációját segítsék. (Egy 1904-es kimutatás szerint Magyarország a külföldi ösztöndíjasok tanulmányaira évi húszezer koronát különített el, míg Japán évi kétmillió koronának megfelelő yen-t.) Európa nagyvárosainak utcáin egyre gyakrabban lehetett japán diákokkal találkozni. Korabeli beszámolók szerint a napi 6-7 órás egyetemi tanuláson túl szakterületüknek megfelelően még munkát is vállaltak, hogy tudásukat a gyakorlatban fejleszthessék. Ezt a jellegzetes, fáradhatatlan munkamorált a korhelykedő nyugati diákság és a kávéházakban ücsörgő művész réteg csodálattal vegyes hitetlenkedéssel figyelte. Hamar rá kellett jönniük azonban, hogy a kifogástalan párizsi divat szerint öltözködő, angolul és franciául folyékonyan beszélő japánoknak nem céljuk az asszimilálódás. A nyugati szokásokat bár maradéktalanul tiszteletben tartják, lelkük mélyén saját tradícióikhoz ragaszkodnak. Őszinte hazaszeretetük, vasfegyelmük és nemzetük fejlődésének alárendelt hangyaszorgalmuk már-már ijesztő víziókat ébresztett a dekadens, melankolikus nyugati értelmiség fejében. Míg a japánok előszeretettel vásárolták fel a legkiválóbb nyugati műtárgyakat, divatcikkeket és technikai újításokat, addig az ezen tárgyakat létrehozó nemzetek iránt mégis hűvös távolságtartással viseltettek. A Magyarországra látogató japán utazók beszámolóiból ezzel szemben azt érezhetjük, hogy a magyar néplélek és temperamentum mintha a szívükhöz is utat talált volna. Ez azért is történhetett, mert az 1750-es években felmerült turáni rokonságelmélet az 1890-es évektől új lendületet vett, melybe a japán tudósok is bekapcsolódtak. Tagucsi Ukicsi történész a japánokat és magyarokat egyértelműen közeli rokonokként írja le, s a magyar népet „fehér és szép fajként”, sőt „bátor hunokként” jellemzi. 1910-re a turanizmusnak már saját szervezete is lett, s nyelvészek sokasága igyekezett a két nép kapcsolatát hasonló kifejezések alapján bizonyítani pl.: Nippon=Nap hon, fito(ember)=fickó. Bár e tézisek többsége mára megdőlt – sőt, a maga idejében Ady Endre is szkeptikusan fogadta őket-, kétségtelen, hogy ez a tudományos törekvés a két nép barátságára jó hatással volt. Óhasi Otova útikönyvíró annak ellenére is pozitív előjellel tudósít magyarországi útjáról, hogy a vonaton részeg „dajdajozók” zaklatták, majd az első könyvesboltban egy húsz éves, elévült térképet sóztak rá. A Margit-sziget hangulata és a fürdőkben dolgozó szép magyar lányok állítólag teljesen kigyógyították őt a depressziójából, s a magyarok osztrákokkal szembeni büszke ellenállása is imponáló volt számára. Kanogi Kogoró japán politikus is kellemes tapasztalatokról ír 1904-es magyarországi útleírásában. Szerinte Bécsnél sokkal jobb hangulatú a festői szépségű Budapest és itteni tapasztalatai megerősítették benne a hun-magyar-japán rokonságot. Bár Ady Endre kihangsúlyozza, hogy efféle vérségi kötelékre, vagy mély szimpátiára legfeljebb csak álmunkban gondolhatunk, bizonyára boldog lenne, ha tudná, hogy száz évvel később Harada Kijomi, Balassi-díjas japán műfordítónő éppen a „Párizsban járt az ősz” című versének különleges zeneisége miatt döntött úgy, hogy magyarul tanul, s versfordításaival azóta is a magyar költészet Japánban való népszerűsítésén fáradozik.
MIT MOND EGY KICSI JAPÁN?
Párizs, július 31.
Van egy kicsi japán barátom… (Bizony-bizony mondom, nyomorultak s vénhedettek vagyunk. Ezért fordult a lelkünk a kicsi japánok felé. Csömörlünk önmagunktól. Unjuk ezt a lelketlen, lázas, haszontalan, hazug életet, melynek nagyon sok variációja nincs ám egyik szögletében sem ennek a mi aggastyán földdarabunknak, mert Párizs már egy kicsit Konstantinápoly is, Moszkva néha szinte Barcelona, s Krisztiánia Nápolyra vall olykor. Mind szeretjük a kicsi japán embert. Óh, belsejükben miként szeretnék őt szeretni még a franciák is. Ő nem nagyon szeret bennünket, s oka van rá. Nekünk sem volna sok okunk őt szeretni. De mikor úgy utáljuk már magunkat. És közénk jön a krizantémok messze országából a kis furcsa ember. Tetszik a kis bolond. Olyan különös, olyan mosolyogni való, de már sejtjük benne a mi öreg világunk nyugtalanítóját. Aztán hazamegy a kis japán. Elviszi a ruháinkat, a betűinket, a puskáinkat és miegymásunkat. Elviszi azt a kevés szépet is, amit híres, évezredes erőlködésünk itt-ott kivirágoztatott. És mindent újra csinál, jobban megcsinál odahaza a kis japán. Mi ámulunk és még egyre mosolygunk. E közben észrevesszük, hogy vonalait a nagy univerzumnak szebben és jobban látja a maga ferde szemeivel a kis japán. Azt a kétes adományt, mely fölött hiába töprengett Hamlet, bölcsebben, bátrabban és szebben fogja fel, mint mink. És mi kezdünk hódolni papirosban, porcelánban, ruhamatériában előbb. Később meg másban is. Aztán a kis szürke hajóskapitánynak elég, hogy bepillantson Japánba, s pompázó virágoskert lesz unott, szürke lelkéből. Loti meghódította a világot s a francia akadémiát, mert beengedte lelkébe a japán emberkét. Már ekkor sejtjük, hogy ott, hol felkel a nap s barackvirág-eső tanítja a gésát nevetni, csókolni és feledni, valami más, a mienket nevetve gyűlölő világ él. És nem tudunk már mosolyogni. Jönnek az új hírek. Jönnek a szépségek. És nő a mi ámulásunk, és szeretjük egyre jobban a kicsi japánt. Mert olyan furcsa, olyan ördöngős, olyan bolondos, olyan filozófus, olyan ijedelmes. Jaj, hogy szétver ez még közöttünk! És mikor gurulnak felénk a véres muszkafejek, reszket a kéjtől szegény, beteg valónk. Óh, mit tud a kis bolondos! Bizony-bizony mondom, a mi japán szerelmünk: a magunk utálása… ) No, de hát van egy kicsi japán barátom. Nekem is van. Szereztem. Ott lakik, túl a Szajnán, a Sorbonne vidékén. Jogász gyerek a kicsi japán. Londonban élt sokáig. Angolul pompásan beszél. Ám nekünk csak franciául lehetne beszélnünk, ha lehetne. Ő keveset tud franciául, s magam sem vagyok elokvens francia. De beszélünk, s már mintha bíznék bennem a kis bizalmatlan. Már azt is megértettük egymással: milyen kínos az, ha intellektuális erejükre sokat tartó embereknek állandóan kínlódniok kell azon a nyelven, melyből kicsike a szókincsük, hogy legalább is ne tessenek idiótáknak. Így aztán talán mi többnek is hisszük egymást a kis japánnal, mint amik vagyunk. Ez jó neki is, nekem is. Tehát már, mintha bíznék is bennem a kicsi japán. Már meg merte mondani azt is, hogy bizony nekünk szagunk van. Nekünk európaiaknak. Ez nem az a szag, mely versekre hangolja Robert de Montesquiou grófot. Nem a parfümök illata. Még az a szag sem, melyet idegeik romlottságából kultuszt csináló lények orrantanak meg állítólag, mondván, hogy minden élőlénynek van egy speciális illata. A kis japán ezt mondja:
– Önöknek, fehéreknek, európaiaknak, mindannyiuknak van egy kellemetlen szaguk. Némelyiküknél ez alig sejthetően enyhe. Rendszerint brutális és lázító azonban.
Hát így volna? A kis japán azt mondja, hogy így van, sőt valami olyast is mondott, hogy ez a rossz illat valamely más módon meg van mindenünkben. Mindenben, amit produkálunk. Szagosak az érzéseink, a gondolataink is. És itt újra beszéljen a kicsi japán:
– Mert önök nem tiszták. Nálunk a leghitványabb napszámos is kétszer-háromszor fürdik naponként és megiszik szinte három-négy liter cukortalan teát. Nem gondoltak önök arra, hogy iszonyú differenciát jelent ez a külső és belső mosakodás. És mindenek fölött pedig az, hogy minket nem mérgezett meg az alkohol. Önöknek az alkohol mindnyájuknak ott van az arcán, a vérükben, a gondolkozásukban, az életsorsukban. A bűnös tisztátalanság lesz az önök végzete. Önök nem jól táplálják sem a bőrüket, sem a gyomrukat, sem a nemi gerjedelmüket. És legfőképpen az alkohol lesz a végzetük. Itt már az önmegtartóztatás sem használ. Mert sokszázados a bűn. Aki önök között az önmegtartóztatás apostola, az sem lehet nyugodt. A vére már nem tiszta. Az elődök s a régi alkoholok elvégeztek már mindent.
Így beszélt az én kicsi japán barátom egyszer a sok beszélgetés során. És szinte megszállotta szívem a gyűlölet, beszédével úgy megriasztott. Valóban nem vagyunk-e mi „fehérek” bűnhődői az apák bűneinek? És vajon nincs-e „sárga veszedelem?” Előttem, szemben ül a kicsi japán, tiszta, barnasárga arca olyan, mint egy élő szfinkszé, s a ferde szemek különös és nagy mélységeket tárító sugarai szinte lehunyatják az én gyönge, gyáva szemeimet…
Budapesti Napló 1904. augusztus 3.
Ady Endre
MAGYARUL IS TUDNAK
Úgy van. Tudnak azok mindent. Még magyarul is tudnak. És mi még néhány évvel ezelőtt csak annyit tudtunk ő róluk, hogy „Yokohama, Nagasaki, Hakodate, hajh”.
Yokohamában meghal egy magyar, aki Komáromból vándorolt a krizantémok országába. A japáni hivatalos urak erre levelet írnak Komáromba – magyarul. Ha megcáfolják ezt a hírt, akkor sem baj. Bizonyos, hogy a kis muszkaverők magyarul is tudnak, ha kell.
Hiszen már írtak is így egynehányszor. Egyébként is bizonyos, hogy e messze emberkék ismernek bennünket. Francia lapok írják, hogy fegyházaik magyar szisztémájúak. Most meg a dohánygyáraikat is magyar mintára fogják megcsinálni. Talán a postájuk is tőlünk okult.
Magunk is ismertünk egy kis japánit, aki a magyar alkotmányt jobban ismerte, mint szeretett dalmát testvérünk, dr. Trescica Pavicica osztrák képviselő úr, aki most ott künn Amerikában – így írják az amerikai magyar újságok – szláv szövetséget csinál ellenünk, s Európa veszedelmének hirdet bennünket.
Hát egészen haszontalan náció mégsem lehetünk, ha e praktikus kis csoda-emberkék törődnek velünk. És erről érdemes beszélni. De csak szomorúan.
Mióta ők csinálják a történelmet, a kis japániak, nagy a gusztusunk rokonságba lépni velük. Banzájozva vélik köztünk sokan, hogy mi is olyan kiváló nép vagyunk. Majd csak egyszer mi is megszólalunk.
Holott pedig ez a vélemény a magyar nacionalizmusnak egy bogara csak. Persze, persze. Mi csak azt csodáljuk, hogy ők verik a muszkát. Ez imponál ugyan ma az egész dicső kultúrvilágnak. Csak Nyemirovics Dancsenkó, ez a zseniális harctéri riporter árulja el néha akaratlanul, komoran, hogy ezek a modern hunnok nem afféle kultúrbestiák, okvetlenül hadakozó félvadak. Megélnek ezek majd háború nélkül is. Csak engedjék, hogy éljenek. Miközben fájdalmasan, de hősiesen áldozzák föl a maguk sok ezrét, az országban szakadatlanul folyik a munka. Az idegen túristák, világutazók szabadon járják be Japánt. És ámulnak. Mi Amerikától félünk? Itt Japánban nő Európa fejére egy különb és emberibb kultúra. Ha ez sárga veszedelem, hát – sárga. De miközben Mandzsúriában ömlik a vér, az egész világ államait tanuló és tanulmányozó japánok kóborolják be. Sőt luxusos vágyúak is akadnak közöttük. A Riviérán az idén már nagyon sok a japáni. És a párizsi Szalónok legszenzációsabb műalkotásai, míg a francia kormány magyar módon kunktátoroskodott a megvevésükön, elkeltek. Megvették a kis japániak, s elvitték a tokiói s egyéb múzeumokba. S miközben Mukden körül világrengető csata folyik, Komáromba magyar levél érkezik Yokohamából.
Ilyen ördögök ezek a sárga ördögök. Bárcsak igazuk volna a magyar nacionalistáknak. Bárcsak rokonságban volnánk velük.
De nem vagyunk. Ők még magyarul is tudnak. Mindent tudnak. Az egész világgal tudnak számolni. Mi ellenben keveset tudtunk, s azt se jól.
Van egy, néhány hét óta tartogatott, furcsa, bizarr, de nem is olyan lehetetlen ötletünk. Magyar nagy és pénzes uraink alapítsanak magyar ifjak számára vagy tizenöt stipendiumot. E stipendisták egy-egy évet töltsenek künn, Japánban. Hátha igaz a hunn-rokonság. Hátha ott, szélső Keleten a rokonainktól könnyebben megtanulhatnók mindazt, amit itt Nyugaton kellett volna, s nem tudtunk…
Budapesti Napló 1905. március 2.
Ady Endre
Felhasznált irodalom:
Ady Endre összes prózai művei, Akadémiai Kiadó,1955-1982, 5.kötet:45, 6.kötet:39.
Tóth Gergely: Japán-magyar kapcsolattörténet 1869-1913, Gondolat Kiadó, 2018
Evelyn Benesch szerk.: Faszination Japan-Monet-Van Gogh-Klimt, Kehrer Verlag, 2018.
Mirjam Dénes-Györgyi Fajcsák-Piotr Splawski-Toshio Watanabe szerk.: Japonisme is the Austro-Hungarian Monarchy. Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum, Budapest, 2020.
Képek:
Claude Monet- Camille Monet japán öltözetben,1876 Bostoni Szépművészeti Múzeum
Ady Endre álló portréja (Székely Aladár felvétele) wikipédia
Vincent van Gogh-A kurtizán 1887-Van Gogh Múzeum, Amsterdam