„A harcművészet végső célja, hogy ne kelljen használnod azt.”
Már kiskoromban is imádtam a harcművészeteket (eleinte karatét, aztán kung-fut). Lenyűgözött, ahogy mindenkit legyőznek a harcosok, és nem kell félniük senkitől és semmitől. Mint minden kisfiú imádtam kardokkal, íjakkal meg hasonlókkal játszani. Tetszettek a történelmi filmek csatajelenetei, párbajai. Aztán később, sok általam példaképnek tekintett felnőttről megtudtam, hogy pacifistának tartja magát. Elítélik a harcot, a háborút.
Én akkor már több éve kung-fuztam, és bár az oktatóm is többször elmondta, hogy csak szükség esetén használjuk önvédelemre a tudásunk, mégis komoly ellentmondás volt a fejemben a témával kapcsolatban. Én ugyanis szerettem a hosszúbotot, nuncsakut, tonfát. És bizony az edzésen az ütésváltásokat is. Akkor most, hogy is van ez? Rossz vagyok, mert ezeket szeretem? Vagy nem kéne szeretnem ezeket, mert rossz dolgok?
Nagyon sok év telt el, mire helyre tettem magamban ezeket a dolgokat. Felnőttként már teljesen egyértelmű számomra, hogy a pacifizmus és a harcművészeti tanulmányok egyáltalán nem mondanak egymásnak ellent. És hogy miért nem? Ezt nézzük meg a következő pontokban:
- Harc vs. harcművészet
Bár alapvetően a harcművészetek eredetileg önvédelmi vagy harcászati céllal jöttek létre, mára rég elváltak a tényleges harctól. Jó példa a dzsúdó (judo), ami a szamurájok dzsiudzsicu (jiujitsu) technikáiból fejlődött ki Kanó Dzsigorónak (Kano Jigoro) köszönhetően a 20. század elején. Kanó éveken át dolgozott egy olyan rendszeren, ami iskolai tananyagba is bekerülhet, mert felismerte a harcművészetben rejlő lehetőséget a szellemi és fizikai fejlesztésre. Így jött létre a dzsúdó, a dzsiudzsicu egy olyan változata, amely nélkülözi a veszélyes, akár halált okozó technikákat, így gyerekek is gyakorolhatják azt.
Japánban egyébként a harcművészetek demilitarizálása már a 17-18. század környékén elkezdődött. 1600-tól ugyanis a Tokugava sógunátus uralkodott, és Japán szerte béke honolt. Bár főleg eleinte sok harcedzett szamuráj gyakorolta és próbálgatta harci tudását párbajokban, de ahogy telt az idő, egyre kisebb jelentősége lett a tényleges harcban is jól használható technikáknak, és egyre nagyobb hangsúlyt kapott a szellemi önfejlesztés.
Mára a legtöbb harcművészet – bár megőrizte az eredeti szellemiség értékes részeit – nem is próbálja felkészíteni a tanulókat egy valós élet-halál harcra. Így elmondható, hogy a háború és harc szörnyűségeitől teljes mértékben különvált a harcművészetek békés világa.
- Szellemiség
„ – Mester, mindig azt tanítod, hogy ne használjuk a harcművészeti tudásunkat. Akkor miért tanuljuk egyáltalán? – Jobb harcosnak lenni egy kertben, mint kertésznek egy csatában.”
Minden komolyabb dódzsó (dojo) alapelvei között szerepel, hogy ne keressük a konfliktusokat. Van egy történet Funakosi Gicsin (Funakoshi Gichin) mesterről, a sotokan karate (shotokan) alapítójáról. Egyszer hazafelé tartott, szerény sütemény adaggal batyujában, amelyet áldozatnak szánt a családi oltárra, amikor két útonálló belekötött. Rájuk nézve látta, hogy könnyűszerrel elintézheti őket, mégis visszakozott, sőt, még a süteményt is felajánlotta, hogy elkerülje a harcot. A mesternek nagyfokú magabiztosságot adott, hogy le tudná győzni a két támadót. Persze kockázat mindig van a sérülésre. Akár a támadóit is komolyabban megsebezhette volna. Mindezt néhány süteményért? Ő inkább ügyesen kihátrált a felesleges harcból.
- Stressz levezetés
“A pacifizmus a viták erőszakos úton való rendezésének elutasítását, ezen belül elsősorban a háborúk, fegyveres konfliktusok ellenzését jelenti.” (Wikipédia)
Bár a pacifizmus elsősorban a háború ellenzéséről szól, mégis, definíció szerint, minden vita erőszakos rendezésének ellenzését is magában foglalja. Számos vitának lehetünk tanúi a hétköznapokban is. Ezek egy része akár tettlegességig fajul – és ne csak a verekedésre gondoljunk, hanem a legalább annyira veszélyes autós vetélkedésre, amikor büntetjük a másikat egy vélt, vagy valós vezetési hiba miatt – mások csak verbális erőszakig terjednek. A skála széles, de közös pontja ezeknek a vitáknak, hogy a hétköznapi stressz nagy mértékben fokozza a viták elfajulását.
Természetesen minden sportra igaz, de különösen a harci játékokra, hogy remekül levezetik a stresszt. Néha mindenkinek vannak nehéz napjai. Felgyűlik a feszültség. Valószínűleg sokan érezték már úgy az olvasók között is, hogy „úgy megütnének valakit”. Hát, a pszichológusok szerint nem jó elfojtani az ilyesmit:) De az elfojtásnál csak egy rosszabb van, ha egy ártatlan szereplőn vezetjük le a feszültséget. Akár bántó szavak, akár ne adj isten tettlegesség formájában. Egy harci edzés kiválóan alkalmas ezen érzések megfelelő formában történő levezetésére, hiszen védőfelszerelésben, jól felépített keretek között engedhetjük szabadjára a „démonjainkat”, akik így ahelyett, hogy kárt okoznának nekünk vagy másoknak, még segítik is a fizikai és szellemi épülésünket.
- Kedves ellenségem – Avagy a bajtársak tisztelete
Egy harcművészeti edzésen sokszor kerülünk szembe akár páros gyakorlat, akár szabad küzdelem, vívás stb. okán az edzőpartnereinkkel. Bár ezek a helyzetek részben valós harci szituációk szimulációi, ahol a másik „halálos” ellenségünk, mégis egy ilyen edzésen nagyon szoros kötelék alakul ki a gyakorlók között. Nem ellenfelek, hanem partnerek leszünk, akik segítik egymás fejlődését. Ez már abban is megmutatkozik, hogy a gyakorlás előtt a partnerek meghajolnak egymás előtt.
Ráadásul felváltva vesszük fel a támadó és védekező szerepet. Ez pedig segít beleélni magunkat a másik helyzetébe.
Érdekes dinamikája van egy ilyen edzőtársi kapcsolatnak. A kendóban (kendo), például kifejezetten tiszteletlenségnek tartják, ha visszafogjuk magunkat a másikkal szemben, hiszen akkor nem fejlődhet igazán. Persze ezt a megadott biztonságos keretek között teszik a kendókák is, mint minden igazi harcművész. Hiszen, ha sérülést okoznánk a másiknak, kivel edzenénk másnap? 🙂
Végezetül
Nem véletlen a harcművész filmekben látott sztereotípia az öreg mesterekről, akik a legnagyobb bajok közepette is békésen, nyugodtan álldogálnak vagy épp fél kézzel rendezik le az ellenségeiket, többnyire anélkül, hogy komolyan megsebeznék őket.
Egy igazi harcművész mestert onnan lehet felismerni, hogy sokkal ritkábban kapja fel a vizet, nyugodtabb és békésebb, mint a legtöbben a környezetében. Minden eszközzel kerüli a harcot, de ezt nem félelemből teszi. Ha szükséges, akkor bizony meg tudja magát védeni.