Ha Szagava érett férfi koráról és az akkor kikristályosodott harcművészetéről értekeznénk, azt szinte lehetetlen megtenni Takeda említése nélkül. Kettejük viszonyáról azonban akaratlanul is eszembe jut a következő régi anekdota (elnézést azoktól, akik már ismerik). Az ifjú inka indián magányosan bandukol Peru dombjai közt, amikor felbukkan a közelben egy a törzséből származó idősebb harcos. „Inka vagyok” kurjant oda az ifjú lelkesen, mire az idősebb foghegyről csak annyit szól, „én még inkább”. Ilyesféle viszony jellemezte a két harcost, akinek a kincseiből mi magunk is szemezgetni próbálunk manapság.
„Harminc éves koromban, akárki fogásából fel tudtam emelni a kezem aiki-agéban. Takeda mester ugyanakkor az államig is felemelte a karjaimat aiki-agéval, mindegy mennyire erősen igyekeztem lefogni.”
– emlékezett vissza Szagava szenszei. (Az aikiage (az aikidóban szuvari vaza kojúhó) az aikidzsúdzsucu rendszerek legfontosabb alaptechnikája. Lényege, hogy képessé kell válni ülésben felemelni a kezed, bármekkora erővel szorítják is le a combodra.) Szagavát annyira magával ragadta a fizikailag nála nyilvánvalóan gyengébb, 75 éves férfinak ez az emberfeletti teljesítménye, hogy megszállottan keresni kezdte a titkát. Így történt, hogy harmincas éveiben, Szagava az országot beutazva oktatóként Takeda mellé szegődve sokáig ugyanazt az életmódot élte, mint mestere. Lenyűgözte, például, Takeda Szókaku lábmunkája, azt is lejegyezte, hogy adott helyzetben mely lábbal lépett előbb és melyikkel utána. Tehát, Szagava elsősorban nem azért élt vándorharcművész életet, országszerte mindig másutt szállva meg, hogy ukeként látványos bemutatókhoz segítse mesterét. Takeda a mondhatni csillagászati belépődíjas edzésein mindig az aktuálisan jelen lévő testőröket, rendőröket vagy éppen bankigazgatókat „ütötte-vágta”, rajtuk mutatva be a technikákat, miközben Szagava is buzgón tanított Takeda mellett. Ezt azért jegyzem meg, mert Uesiba, az aikidó alapítója, bemutatóin rendszerint a saját tanítványain szemléltette látványos technikáit, ami szintén nem mindegy.
Szagava 1932-ben kapta meg ugyanazt a Kjódzsu Dairi (segédoktató) fokozatot, amiben Uesiba Morihei tíz évvel korábban részesült Takedától. Utóbbi idős mesterre visszatárve még egy mondatig, Takeda Szókaku soha nem rendszerezte tanítványai számára a tananyagot, egy-egy rövid, rendszerint pár napos képzés során nem ismételte meg ugyanazt a technikát kétszer, és soha egy szóval sem kommentálta, magyarázta, amit bemutatott. El is érte a célját, néhány zseniális tanítványt leszámítva, aki időt és főként pénzt nem kímélve rendszeresen előfordult körülötte, a többi harminc és hatvan év közötti tehetős amatőrnek lövése sem volt arról, mi is történik, leszámítva, hogy tátott szájjal csodálták, hogyan lehet egy másfél méternél alacsonyabb idős emberke ilyen megmagyarázhatatlan módon erős, meg persze gyors. Szagava az ő nyomdokaiban járt utazó instruktorként még a 40-es években is.
Szagava mély megértését és technikai hatékonyságát mutatja, hogy a II. világháborút követően Uesiba felajánlotta riválisának, hogy az általa létrehozott Aikikai szövetség központi Hombu dodzsójának instuktora legyen – de Szagava elutasította azt. 1954 elején Takeda két fia is felkéri Szagavát, hogy legyen az apjuk által alapított iskola vezetője (szóke), de végül ezt sem vállalja.
A történetünk elején szereplő „ifjú inka” módszere akkor kezd igazán különbözni mesteréétől, amikor 1955-ben saját házában, Kodairában megnyitja a maga harcművészeti iskoláját. Tanítványai elsősorban abból tanulhattak, hogy megdobálta őket, illetve a haladó tanítványoktól kaphattak tanítást. 2. dantól, aminél magasabb rangot amúgy csak nagyon kevés tanítványa ért el, már személyes tanítást is kérhettek a mestertől.
Maga Szagava, érett évei során elért harcművészeti tudása fejlődéséről azt mondta,
„Az utazásaim során olyan elfoglalt voltam, hogy nem volt időm olyasféle elmélkedésre, mint manapság. Csak miután letelepedtem a jelenlegi házamban, akkor születtek egyre újabb felismeréseim.”
No, de minek elmélkedni? Szokott egy mai MMA-s harcos vagy profi bokszoló elmélkedni, mielőtt odaáll és – optimális esetben –alkatrészeire szedi az ellenfelét, vagy elegendő számára egy gazdag technikai repertoár és a remek erőnlét? Talán nem elengedhetetlen az elmélkedés ezeknél a küzdősportoknál, de mint minden sportnál valahonnan meríteni kell, ha a teljesítőképességet csúcsra akarjuk járatni. Példának említhetném itt, Conor McGregor volt MMA bajnokot, akinek a teljesítményén jelentősen javított, amikor felkérte edzőnek Ido Portal mozgásgurut (az Interneten ennek könnyen utána lehet járni). A belső harcművészetekben különösen fontos, hogy a kiadós reggelivel felturbózott pusztító izomkötegek helyett – anélkül, hogy ezt a két világot, különösen funkcionálisan össze szeretném hasonlítani, hiszen azt sokan sok ízben megtették már mások – olyan összetett belső, biomechanikai elvekkel kapcsolatos felismerésekre jussunk, ami lehetővé teszi saját mozgásunk, s ezen keresztül az ellenfél mozgása feletti optimális uralmat. Ilyenkor az izomerőnél az intuíció, a találékonyság, nagyobb súllyal esik a latba.
Az elmélkedésnek ezt a jó szokását, tehát Szagava még évtizedeken át megtartotta, néha mintegy teljes megvilágosodást élve meg, az fizikai erőkifejtés nélküli mégis rendkívüli erő átadására alkalmas testhasználatot illetően. Nem véletlen, hogy tanítványai már élete során könyvekben, illetve a Kendzsi című mangában is megemlékeztek róla.
1990 májusában az akkor már 87 éves mestert szívinfarktus érte. Miután kijött a kórházból, orvosai tanácsa ellenére azonnal visszatért az edzőterembe, és a tanítványai meghökkenten tapasztalták, hogy mit sem veszített az erejéből. Körülbelül három év elteltével kontrollra hívták a Tokiói Egyetemi Kórházba. Az orvos arra kérte, terheléses teszt keretében végezzen el valamilyen fizikai gyakorlatot. Szagava, az orvos ámulatára, végrehajtott 150 fekvőtámaszt. A teszt csak kisebb eltérést mutatott a normálishoz képest. A meglepett orvos megkérte, hogy ha lehet, ellenőrizzék le az eredményt. A következő 150 fekvőtámasz sem hozott komolyabb változást, de azért később a kilencven éves mester a tanítványai előtt dohogott kicsit, hogy kénytelen volt 300 fekvőtámaszt nyomni az orvos előtt. 92 éves korában Szagava szenszei azt mondta:
„ A technikám olyan nagyot fejlődött, mióta kijöttem a kórházból, hogy az szinte összehasonlíthatatlan a korábbiakkal.”
Több mint nyolcvanéves harcművészeti pályáját egy folyamatos fejlődés jellemezte, és meg volt róla győződve, hogy ha ennél is tovább élhetne, még ennél is elképzelhetetlenebb magaslatokat hódít meg.