#5 A katori fegyverei 2.: a japán kard (részlet)

In Elmélet, Oktatóképzés by Somogyvári SzabolcsLeave a Comment

Az általunk ismert „szamuráj” kard megkülönböztető jegyei az íveltsége, az egyoldali éle és az ún. sinogi-zukuri.

Ezzel a 3 jeggyel kardok valószínűsíthetően már a 10. században (a Heian-korszakban) rendelkeztek, ám tényleges példányokat csak a 12. századból ismerünk.

Az első kardok (mint pl. a császári Kuszanagi) egyenesek, egy kézzel forgatott, kétélű fegyverek (ún. curugik) voltak, amelyek később átadták helyüket az egyélű kardoknak (kataha). Az egyélű kardot először hira-zukuri keresztmetszetűre, később, a vágóerő fejlesztésére kiriha-zukuri keresztmetszetűre kovácsolták. A kardok ekkor még véletlenszerűen ívesek, de rájönnek, hogy az ívtől csökken a kézre ható erő, ezért a kard íveltetése egyre inkább tudatossá válik.  Az ív és a sinogi tudatos kialakítása vékonyabb, de erősebb kardok készítését eredményezi. Így jön majd létre a sinogi-zukuri.

curugi-tó

A curugi kardok megjelenésétől az ismert kardforma megjelenéséig a japán kard „készlet” két forrásból táplálkozik: egyrészt a kontinensről (Kínából, Koreából) hoznak kardokat, másrészt a japánok az északi, lovas népek fegyvereit is használatba veszik. Az utóbbiak (az Ezo nép) rövid szablyát, ún. varabite-tót használtak, amelyet a hideg időjárás miatt is komoly kovácsolási technikával tudtak csak előállítani. Ezt a technológiát használják fel a japán kardkovácsok.

varabite-tó

Az említett források uniójával minden összeállt, hogy a 11-12. században, a Heian-kor végére kialakuljon az általunk is ismert, egy élű, íves, japán kard.

(…)

Látható, hogy a japán kard használata és kialakítása kéz a kézben fejlődött. Az egyenesség elhagyása, az ívesség és sinogi megteremtése hatékonyabb vágástechnikát eredményezett, egyúttal kisebb terhet rótt a kézre. A kardok lóhátról, később gyalogos használata, a páncélzatok típusai szintén meghatározták a kard kialakítását, a kardkovácsok munkáját. Az íveltség más kardvívótechnikát követelt, mint az egyenesség, a szúrást felváltotta a vágás. Lóhátról persze ez volt értelemszerű, ahogyan a könnyebb páncélok megjelenésével a szúrás ismét előtrébe kerül majd, ami megint csak befolyásolta a hegy és az ív kialakítását.

A katori-kardforgatás legfontosabb paramétere az íveltség használata. A támadások befogadása, a támadó fegyverek leszorítása a gyakorlás kezdetétől tanulandó. A tapadás és belharc haladó alkalmazások, a melyek a gyakorlás későbbi szakaszában a katori lényege, a művészi hatékonyság és a funkcionalitás irányába lökik a gyakorlót. A mély értelmezéshez járul a színes fegyver-repertoár, amely összességében egy pontba sűríti a tanulás irányát: a kard használatában kell mesterré válni. A mesteri szinten minden kötöttségen és koncepción átlépünk.

A jegyzet elején felvetettük a fakard és a fémkard használatában rejlő különbséget. Egyfelől, bizonyos értelemben a fakardot felfoghatjuk az éles kard imitációjaként. Másfelől, a fafegyver használata nem az éles kardos használatának leképzése. Azon túl persze, hogy katanával nem lehetne biztonságosan párban gyakorolni, a fafegyveres edzés hosszadalmas, összetett és színes formáinak egyéb pozitív hozadéka van: meggyőződésem, hogy összetettebb testhasználat kialakítását eredményezi. Az éles kardos harc néhány másodpercig tarthatott, a katori fakardos formái mégis hosszúak – ez mutatja, hogy a formagyakorlatok többet kívánnak tanítani a hatékony funkcionalitásnál.

Emellett az éles kardot más okból is használjuk. A kard élessége tudatunk élességének tükre kell hogy legyen. Mindig ennek szellemében gyakoroljunk.

A részlet a JK Oktatóképzés Szamurájok és busik című jegyzetanyagából való.

Leave a Comment