A szamurájokkal foglalkozók óhatatlanul belefutnak a busi szóba, ami röviden harcost jelent. Ugyanazt szót, amit a szamurájra is használunk. A két szó kapcsolata ennél kicsit bonyolultabb, de a különbségtételre e rövid írás nem megfelelő alkalom. Mindamellett nagyon nem lövünk mellé, ha egyenlőségjelet teszünk a két szó közé (ami egyébként az Edó-kor előtt történt meg Japánban).
Ha érdekel mindez a gyakorlatban, vegyél részt egy japán kardvívó vagy aikidó alaptanfolyamunkon.
A szamurájok közel 700 évig uralták Japán történelmét. E hosszú idő alatt sok minden változott és alakult, ám ha a legközismertebb kritériumait óhajtjuk meghatározni a szamurájságnak, azok a következők lennének:
- A szamurájság veleszületett előjog volt, vagyis öröklődött.
- A szamuráj hordhatott két kardot.
- Nem várnak el tőle munkát (nagyrészt nem is dolgozik).
- Harcra kész, hogy megvédje urát – s e készenlétért járandóságot kap, rizsben.
- Ha tiszteletlenül viselkedik vele szemben egy közrendű, indoklás nélkül levághatja.
A harcosok rendje 1185-től 1867-ig uralta Japánt. A szamuráj szó etimológiája szerint szolgáló személyt jelent. S valóban, harcosok szolgálták urukat, akik a komolyabb urak szolgálatában álltak, és így tovább, s a piramis tetején a legfőbb úr, a császár állt – a 13. századtól névlegesen. Ugyanis 1192-ben Minamoto no Joritomo mint a császár által kinevezett sógun félreállítja, és képletessé teszi a császár hatalmát, de nem sok időre, úgy 700 évre… Ezt a 700 évet hívjuk a szamurájok korának. E kor végét egy amerikai megjelenése fémjelezi: 1853-ban megjelenik Perry admirális, akinek fekete színű, fekete füstöt pöfögő fekete hajói „meggyőzik” a szamurájokat, hogy nem ők a legerősebbek a földön. Az ezt követő oldalhullámot (amelyet a Japánnal szembeni egyenlőtlen, nemzetközi kereskedelmi szerződések vernek) lovagolják meg a reformerők, akik a császárral az oldalukon veszik vissza a hatalmat 1867-ben, immár egy modern, szamurájok nélküli Japán alapjait téve le. (A kasztot hivatalosan 1876-ban törlik el.)
A hétszáz év alatt a szamurájok szerepe erősen megváltozott: lovagi párbajhősből puskát cipelő hivatásos katona, majd hivatalnok lett. Utolsó „állomásként” a 20. század nem túl dicsőséges időszakában a szamuráj erények közül kiragadott kíméletlen harciasság a milicista-nacionalista Japán vezérelve lett…
Térjünk vissza a kezdetekhez. Első említésük a 10. században történik, ekkor szamurájok a kiotói császári udvar őrei, illetve földesurak magánhadainak katonái. Ez azt jelentette, hogy a nemesek és a birtokosok maguk szereltek fel hadsereget, mert az udvar ezt nem tette meg. Végül hatalmas szamurájnemzetségek jöttek létre, a császári hatalom ezek árnyékában elenyészett, s a két leghatalmasabb, a Minamoto- és Taira-klán összecsapott, aminek eredménye a Minamotók győzelme, és a Kamakura-bakufu (sógunátus) létrejötte 1185-ben.
Hogy harcoltak a kora középkori harcosok?
Európai értékrenddel mérve is lovagi erények mentén, párbajszerűen. „Ho, Kadzsivara Heizo Kagetoki vagyok, annak a kamakurai Gongoro Kagemaszának ötödízigleni leszármazottja, akinek 16 évesen nyíl fúródott a bal szemébe, kitépte és lenyilazta vele, aki küldte.” – áll egy középkori háborús eposzban. A lovasíjászok kilőtték nyilaikat lovukról, majd lándzsával-karddal egymásnak rontottak. A levágott fejekért a csata után jutalmat reméltek…
Ha érdekel mindez a gyakorlatban, vegyél részt egy japán kardvívó vagy aikidó alaptanfolyamunkon.
A gyalogosok harcosok számának növekedésével a lovas lovagiasság is eltűnik lassan. A későbbiekben egyre inkább strukturált hadi stratégiák csaptak össze – főleg a mongolok megjelenése után. Japán megmenekül ugyan (a kamikazénak köszönhetően), de harcmodora átalakul. A gyalogos, közelharcra kiképzett harcosok dominálnak innentől. Végül, 1600 után, a Tokugavák hatalomra kerülésével merev, harc nélküli harcosokká válnak.
A szamurájokra jellemző, hogy nem csak a harcnak hódoltak, ismert művészetek iránti elhivatottságuk is. A daimjók udvaraikba festőket, költőket, drámaírókat, tudósokat hívtak. Kalligráfiával, versírással foglalkoztak (pl. a 15. sz-i Ónin háború közepette is!), teaszertartással (Asikagák). Teaszertartás óriási presztízsnek örvendett: „(Kanamori Josisige) megvédte Kisivada várát, 208 ellenség fejét véve. S híres mestere volt a teakészítésnek.” E szélsőségesség talán azon a békeérzeten is alapult, ami a nagy harcost járta át, mikor kardját végre letéve hódolt a békés teázásnak.
A már említett Ónin-háború (ami egy örökösödési háború a sóguni címért) utána hadurak féktelen becsvágyaként az egész ország szétszakadt (szengokudzsidai) (20 család). A hadviselés megváltozott: harcosok tízezrei vonultak, parasztok gyarapították a gyalogos szamurájok sorait. Volt lőfegyverük (1543), amelyet a japánok lemásoltak (s önmagukhoz híven, 30 éve alatt világelsők lettek a fegyverek számát illetően!). A vesztes klánok gazdátlan harcosai a rónin réteget duzzasztják…
A klánok felszámolása, az ország egyesítése kapcsán három nevet kell említeni: Oda Nobunaga, Tojotomi Hidejosi és Tokugava Iejaszu nevét, akik Japán egyesítésére kísérletet tettek. Végül Oda nagyúr merénylet áldozata lett, Tojotomit Korea elfoglalásának próbája gyöngítette meg, ám Tokugava 1600-ban Szekigaharánál megszerzi a győzelmet, és olyan rendszert teremt meg, amely a szamurájság kiszolgálását hivatott elvégezni – ezzel egyúttal elülteti a magot, ami bukásukat eredményezi.
Érthető, hogy ahogy a harcművészetek fejlődése is harcban a legélesebb, a szamurájok fejlődése is a harcos időszakokban volt a legmarkánsabb – a békeidőszak elpuhulttá, sőt, szegénnyé tette őket, mert igazából nem voltak képesek változni.
A béke beköszöntésével a hadi erényeknek befellegzett…. A Tokugavák merev rendszerével bebetonozódik az átjárhatatlan négy kaszt (si-no-ko-só = harcos-földműves-kézműves-kereskedő). A társadalom tetején álló szamuráj dologtalan, állami pénzen tengődő arisztokratává satnyul. Az egyéni ambíciók lenullázódnak. Törvény irányította, mit viselhetnek, hol lakhatnak, milyen fegyverük lehet. 2 millió emberről van szó… „Fegyelmezettségük” ára a rizsjáradék kokuban. Korábban dolgoztak is, s csak szükség esetén ragadtak fegyvert, az Edó-korban élesre fent karddal várták a … semmit. Harci szellemük óhatatlanul elsatnyult. Az elpuhult szamurájoktól megijedve mesterek kódexeket alkotnak, ekkor születik a Hagakure is, ugye, amelyből valóban kihallatszik valami ellentmondás a szamuráj erények és a valóság között. A drágulással, az értékek átalakulásával a szamurájok eddig is törékeny hatalma megroppant. Míg egy régi daimjó 1,2 millió koku rizs járadéka óriási vagyont jelentett, a 18. században egy kimonókereskedő sokkal többet keresett. A szamurájok hivatalnokká, könyvelővé, rendőrré, kézművessé válnak. Vagy éppen ernyőt és madárkalitkát gyártanak. A szamuráj rendszer összeomlott – igazából magától, az említett Perry már csak a katalizátor volt.
Meidzsi, a fiatal császár 1867-ben eltörli a kasztrendszert, felosztották a feudális birtokokat, állami kézbe vették a várakat, megszüntették a járadékfizetést, megtiltották a kardviselést. A szamurájság hivatalosan is felszámolódott. Végül egy idézettel hadd éljek, amely egy 13. sz-i műből, a Heike monogatariból való.
„A büszkék sem élnek örökké, olyanok ők, mint az álom egy tavaszi éjszakán. Még a hatalmasok is eltűnnek, akár a por a szél elől.”
Ha érdekel mindez a gyakorlatban, vegyél részt egy japán kardvívó vagy aikidó alaptanfolyamunkon.