Az alábbi írás semmiféle tudományos kutatáson nem alapul, csupán egy depresszióval és szorongással diagnosztizált fiatalember tapasztalatai alapján került megfogalmazásra.
Kezdjük a harcművészeti gyakorlás depresszióra való hatásával. A depressziónak nagyon sok formája van. Az én esetemben ez dióhéjban azzal járt, hogy teljes motiválatlanság fogott el. A meghökkentő felfedezés az volt, amikor rájöttem, hogy nem csak a nem kívánatos tevékenységekhez (takarítás, munka stb.), hanem a vágyott aktivitásokhoz sem volt semmi motivációm. A preferált tevékenység az egy helyben ülés, fekvés volt, esetleg valami a háttérben bekapcsolva hagyva (akár az interneten videó vagy zene, bármi), de a fókuszt teljesen máshova irányítva (ide visszatérünk a szorongás résznél). Itt jön be a harcművészet, mert valahogy a gyakorláshoz továbbra is volt motivációm. Talán nem is konkrétan a gyakorláshoz, mert sajnos nagyon sok edzés kimaradt a pusztán ”nem tudok elindulni” vagy ”nem tudok felkelni időben” problémák miatt. Sokkal inkább a tényleges érdeklődés maradt fent, hogy mégis ez hogyan működik edzésen, miért nem tudom megcsinálni, hol tartom rosszul magam és társai; aminek következtében mégis csak volt legalább egy dolog, ami miatt érdemes volt kimászni az ágyból. Továbbá, ha valami felfedezés történt, az adott motivációt az edzésen való megjelenésre is, mert nagyon érdekelt mennyire tudom átültetni a gyakorlatba azt, valamint egyáltalán hasznos-e a felfedezés, vagy tévút az egész. Tehát egy szó, mint száz, az aktív időtöltés iránti vágyat, motivációt ad a harcművészet még a borongósabb hangulatú időszakokban is.
Másik említett betegség a szorongás. Estemben inkább aggodalmaskodásnak fordítanám. Folyamatos stresszelés a mindennapi tevékenységekkel kapcsolatban, vajon hogy zajlik majd az edzés, vajon lesz-e kellemetlen ember a tömegközlekedésen, stb. Itt kanyarodnék vissza a preferált időtöltéshez, mert amikor nem a depresszió általi, kvázi üres fejű szomorkodás öntött el, akkor a fókusz ezekre az aggodalmakra helyeződik, és az elme, valamint a gondolatok ezerrel pörögnek, csaponganak, soha véget nem érő módon. Ebben tud segíteni a harcművészet, nagyon is, mivel folyamatos koncentrációt, tudatosságot és a jelen megélését is gyakoroljuk a formák közben. Tiszta sor az, hogy a helyes testhasználat csak nagy összpontosítással fog megvalósulni, főleg, ha a helytelent „gyakoroljuk” a mindennapokban évek óta. A harcművészeti gyakorlásnak egyfajta meditációs hatása is van, hiszen az egyik nagyon fontos lényege az elme fókuszálása egy adott dologra: a jelenbe kerülés és arra koncentrálás. A meditáció pedig nagyon-nagyon jó hatással van a szorongó, csapongó elmére, hiszen képes lenyugtatni. Tehát a lényeg, hogy a harcművészet segít megnyugtatni az elmét, ezzel enyhíteni az adott betegség tünetein, ezért hosszú távon nagyon jó partner lehet a gyógyulásban.
Bónusz témaként megemlíteném a társaságot is. Pár irányzatot kipróbáltam harcművészetek terén, és tapasztalataim alapján a harcművészetet gyakorló emberek többnyire nagyon barátságosak, nyitottak és befogadóak. Ez kifejezetten az úgynevezett szociális szorongáson segít, mert ugyan az ezzel élő ember aggódva indul el edzésre, amint elkezdődik a bemelegítés, gyakorlatilag szerte foszlanak az aggodalmak és jöhet a koncentrált gyakorlás, jó hangulatban és társaságban. [Egyébként ezek a tapasztalatok kifejezetten igazak a Keiko Akadémiára, így hálás vagyok nagyon mindenkinek, hogy ilyen szemlélettel gyakorolnak, illetve Szabolcsnak, hiszen én azt vélem, hogy a sensei személyisége nagyban meghatározza a dojo hangulatát, a tanítványok hozzáállását.]
Végül, de nem utolsó sorban egy nem depresszió vagy szorongás specifikus dolgot is megemlítenék, ami nagyon fontos a mentális egészségre nézve. Ez pedig az ”ép testben, ép lélek” mondás köré épül. Ugyebár nem titok, hogy egyfajta könnyed rugalmasság kialakítását gyakoroljuk a Keiko Akadémián, és ahogy ez testileg egyre jobban megy, úgy mentálisan is érezhető a fejlődés. Ahogy az ember kezdi ellazítani mereven tartott testrészeit a mindennapokban, a rossz tartásból adódó kisebb fájdalmak megszűnnek, és az elme is sokkal rugalmasabban kezel minden eseményt, legyen az nem-várt, várt, kellemetlen, frusztráló vagy akár pozitív kimenetelű.
Ennyit szerettem volna leírni, remélem nem sikerül túlzottan hosszúra az írás és bízom benne, hogy hasznos, már csak a gyakorláshoz való hozzáállás miatt is. Még egyszer hangsúlyoznám, hogy ezek mind személyes tapasztalatok és semmi sem garantálja, hogy bárki más hasonlóan él meg bármit is abból, ami a fentiekben olvasható.