A múlt év végén került sor jelen korunk egyik celeb harcművészének, DK Yoo-nak küzdelmére az ex-mma harcos Bradley Scottal. A mérkőzés összefoglalóját nézve erősen elgondolkodtam. Miért érezheti egy harcművész, hogy van helye a ringben? Mit keres ott egyáltalán?
Nézzük a két legkézenfekvőbb okot: pénzért vagy tapasztalatszerzésért. A pénz érthető ok lenne, ám hadd feltételezzek mélyebb motivációt. Tapasztalatszerzés? Sántít a dolog… Ugyanis, ha DK az egyik hétköznapi edzésén kesztyűt ragadott volna egy ex-küzdősportoló tanítványa ellen, egy promóciós iroda közvetítése és a nagy nyilvánosság nélkül is megszerezhette volna e kínos tapasztalatot. Merthogy szereplése kínos volt. Bár nem ütötték ki, csúnyán megverték. Megjegyzem, természetesen sosem a vereség kínos. Sokkal inkább az, ha az ember nem tudja képviselni azt, amit tanít. Mert DK egyértelműen nem tudta. Akkor miért szállt ringbe? Véleményem szerint azért, mert nem látja helyesen harcművészeti rendszerének valós értékeit, és látásmódjának torzulásában erős szerepet játszik a tanítványok hajbókolása, saját magáról alkotott képe erőszakos fenntartásának szándéka. A buktató, amiben a harcművész oktatók sokszor elbotolnak…
Hogy vezet az említett ok egy ilyen mérkőzésig?
A jó mérkőzésen az ellenfelek kiegyenlítetten küzdenek, a stratégiájukat egyéniségük határozza meg, de összességében partnerei egymásnak. A szabályrendszert (főleg a balesetek elkerülése végett) mindketten elfogadják, de a szabályok fényében képességeiket igyekeznek a határokig tolni.
Harcművészek – egy kihívás visszautasításának védelmében – gyakran érvelnek azzal, hogy ők csak a halálos technikáik kivitelezésétől féltik az ellenfelet, és hogy nagyon nem értenek egyet a szabályrendszerek felállításával. Azon túl, hogy van igazság abban, hogy a jó harcművészet komplexen, szabályok nélkül szemléli a támadás lehetőségeit, az érvvel nem tudok egyetérteni. Plasztikusan fogalmazva: nem mondhatom joggal azt, hogy nem reális a súlycsoportos küzdelem, amíg nem uralom teljesen a saját súlycsoportomat. Ugyanígy ostobaság hajtogatni, hogy az életben úgyis többen támadhatnak, érdemes erre készülni, miközben egy az egyben sem tudok harcban magabiztosan helyt állni.
Véleményem szerint harci tudásunk ilyetén megmérésére (ha harcművészként szükségét érezzük!) mégiscsak az mma a legalkalmasabb forma. Igenis könnyebb bizonyos szabályokat betartani, mint harci apparátusunk nagy részét parkolópályára állítva küzdeni. Lényegében szabad a harc, a magad által választott technikai apparátussal (bjj, boksz, szambó, stb.) dolgozhatsz (fizikai oldal), és a kiállásnak bizony komoly kockázata van (mentális oldal). Összegezve: ténylegesen kiderül, hogy amit hangoztatsz (DK esetében a warfare combat system), működik-e. Mindezek fényében érthetetlen számomra, DK miért boksz szabályok között küzdött. (Főleg, hogy videóiban olyan képet mutat magáról, hogy minden harci stílus mestere.) Szánalmas az olyan meccs, ahol valaki visszavesz abból, amit tud, de ami megmarad, semmire sem jó. Én ezt láttam ezen a mérkőzésen.
Félreértés ne essék, DK harci művészeti rendszerének megvannak a komoly értékei. Nagy hangsúlyt fektet a helyes testhasználatra, ami nálunk is központi kérdés. Azon belül kimondottan sok mindenről hasonlóan gondolkodik, ahogy én, azt szépen csinálja, értékes kutatói felületet nyújt a tanítványoknak, érdeklődőknek. Szerintem technikailag DK kimondottan jó harcművész. De miért nem jó harcos? Mi jellemzi a ringbe szálló harcost?
A sikerorientált harcosban erős a harci szellem és a győzni akarás. Testsúlyához képest minél erősebb akar lenni; gyors, technikás, nagy a terhelhetősége, kiváló a rekreációs képesség. Röviden, a motivált harcos meglévő adottságait fel akarja turbózni, még „fel akar szedni” dolgokat.
A harcművész inkább szenvedélyes kutató, érdekli, hogy bizonyos technika miért és hogyan működik. Ehhez megtalálja a számára legkedvesebb formát (a bjj-től, a karatén, a tai bokszon át az aikidóig), és abban mélyül. Az energiát illetően gazdaságosságra törekszik, a kevesebb számára egyre inkább több. A harcművész igyekszik meglépni saját testi és mentális korlátait, amelyek teljesen mindegy, milyen szinten vannak objektíve. Gyakorlása lényegében önismereti elmélyüléssel párosul. Felismeri, hogy az igazi fejlődéshez inkább engednie kell, mint ragaszkodnia.
Amit leírtam, természetesen sematikus. Nem kívánom azt sugallni, hogy harcos és harcművész közül bármelyik is jobb a másiknál. Minden életszakasznak megvannak a maga motivációi, amely alapján adott személy vagy így, vagy úgy gyakorol. De harcművészetet oktatóként nagyon fontos tisztán látnunk, hogy nyakon csíphessük az esetleges önteltséget magunkban, és világosan meg tudjuk határozni azokat az értékeket, amelyekért (és nem tévesen közvetített más értékekért) érdemes nálunk tanulni.
Harcművész oktatóként tisztán kell látnod, hogy készséget fejlesztesz. Olyan készséget, ami izgat, és azt tökéletesre kívánod csiszolni. A művészetekben való elmélyülés jó esetben a szerénység elmélyülésével és tisztánlátással jár. Ezek hiányában erősen el kell gondolkodnunk, hogy az igaz harcművészet útját járjuk-e.
Jogos a kérdés, mi ez a készség nekem, mik a harcművészeti gyakorlás fókuszpontjai a Keikóban?
A Keiko sem a ketrecre készít fel. Én azt a testhasználatot kutatom, amely a természetességen alapulva a legharmonikusabb megoldást szüli mind fizikális, mind mentális értelemben. A másikhoz való kapcsolódás során igyekszünk felismerni a magunkban akkumulálódó feszültséget, és azt a technikai értelmezések mentén elengedni. Így jutunk el a finombillentés lényegéig, olyan könnyed mechanizmusokig, amellyel adott feltételrendszerben ütköző, erősebb támadó erősebb támadását annak kibillentésére tudjuk váltani.
Oktatóként, határaimat látva, ezért a készségért igyekszem őszintén felelősséget vállalni.