Ez a rövidke idézet az Az utolsó szamuráj (2003) című filmben hangzik el, és remekül megragadja Erich Fromm – D. T. Suzuki: Zen buddhizmus és pszichoanalízis című könyvének lényegét. Miként lehetséges ez?
A filmben megjelenő paradox helyzet köszön vissza a könyvben. A Nyugat és Kelet gondolkodása találkozik, sőt párbeszédet kíván folytatni. Ahogy a filmben Nathen Algren kapitány (nyugat) válik az utolsó szamurájjá (kelet), úgy a könyvben a zen buddhizmust képviselő Suzuki szemléletére reflektál Fromm a Nyugat képviseletében.
A cikkben azokat a pontokat kívánom kiemelni, mely a japán kardvívás szempontjából lehetnek érdekesek azoknak, akik nyugatiként gyakorlói vagy érdeklődői az ázsiai harcművészeteknek, és szeretnék jobban megismerni a keleti gondolkodást. Ezen a ponton megjegyezném, hogy nem vagyok sem pszichológus, sem a téma szakértője, így a leírt sorok pusztán felvetések és nem tudományos tények. Maga a könyv a távol-keleti zen buddhizmus és modern nyugati pszichológiának, azon belül is pszichoanalízisnek egybevetésére épülő szeminárium két legfontosabb előadásának kivonata, melyre 1957-ben, Mexikóban került sor.
D.T Suzuki két költemény bemutatásán keresztül világított rá a keleti és nyugati gondolkodás alapvető különbségeire. A legszembetűnőbb a természethez való viszony. A keleti világ szülötte a részévé kíván válni, belülről szemlél és lelkében érzi (szubjektív), míg nyugati társa kívülről szemlél, véleményt alkot és tudományosan vizsgálódik (objektív).
A gondolatmenetet Fromm azzal egészítette ki, hogy a neurotikus betegségeket – szorongás, depresszió – épp az objektív, intellektus központú szemlélet váltja ki. Az ember önmagától, embertársaitól és természettől való elidegenedése a kiváltó ok. A nyugati ember esetében az objektív, tudományos álláspont elérte, hogy képtelenné vált érezni, így céltalan lett léte. Sigmund Freud vette észre, hogy az embernek a tudattalan részének tudatára kell ébrednie, mert így ismerheti meg a valóságot.
Felvetődik a kérdés, hogy mi az a tudatos és tudattalan? A könyv az alábbi válasszal szolgál. A természettel való szakítást az evolúció váltotta ki az emberben. Hatására ébredt magára a tudattalanból, mely következtében a tudatos ember kilépett a természetből, de nem szigetelődött el tőle. Az ember immáron tudatában volt önmagának, létezésének és természethez fűződő kettős kapcsolatának. A tudatra ébredést követően a tudattalan nem szűnt meg létezni. Továbbra is ott munkálkodik az emberben.
Fromm a lelki tartalom tudatos oldalát úgy fogalmazta meg, hogy ezek azok az érzések, vágyak, ítéletek, stb, amivel az egyén tisztában van. Ezzel szemben a tudattalan azokat a folyamatokat jelenti, amikkel az egyén nincs tisztában. A tudatos ember a társadalmi ember – nyelv, logika, tabuk rendszerének felel meg -, míg a tudattalan az egyetemes, teljes ember. Az ember mozgatórugója, hogy az utóbbihoz térjen vissza, a valóságot, természetest észlelje.
A tudattalan megnyilvánulásának tartja D.T. Suzuki a kardvívók hosszú évek gyakorlásával tökéletesített cselekvéseit. A nyugati gondolkozással szemben ezeket nem ösztönös reflexnek nevezi, hanem a lélek magasabb szintű funkciójának.
A kardvívóra felnőtt, képzett tudattalanra tekint, hiszen a lényét alkotja a csecsemő korától átélt élmények sora. Gyakorlás közben nem a technikai tudására, helyzet tanulmányozására fókuszál, hanem átengedi a vezetést képzett tudattalánjának. Nem társít hozzá gondolatokat. Nem intellektualizál, mint a nyugati ember. Éppen azt teszi, amit Az utolsó szamurájban Nobutada tanácsol Nathan Algrennek: “Sok gondolat… nem gondol”.
Az edzésekről ismerős lehet a „mozdulatlan mozgás” kifejezése. Erre példaként Takuan kardvívótanítványának, Jagjú Tadzsima-no-kami-nak tanácsát említette Suzuki. Amikor a test mozdulatlan, a lelkünket akkor is „áramlásban” kell tartani. Ha az áramlás megszakad, a tudattalan helyett a tudatosan elsajátított technikák kerülnek előtérbe. A keleti szemlélet alapján, amikor csatára készül a kardvívó, nem ellenfelére, önmagára vagy ellensége mozdulataira figyel, hanem a lelkére (tudattalanjára) hallgat. A tiszta, önzetlen lelkével győz, és nem gyorsaságával, erejével, ügyességével kerekedik a másik fölé.
A példa tökéletesen ábrázolja, hogy minden az emberen belül zajlik le. Az önismeret az emberen belül (szubjektív) megy végbe és nem kívül (objektív). Ehhez át kell lépnie az intellektus határait. A tudatos állapotból (fej) a tudattalan (gyomor) felé kell fordulnia. A japán kardvívásban nem véletlenül a has a középpont – légzés, mozgás, tartás. A gyomor van a legközelebb a természetes állapothoz, melybe visszatérve a kardvívó fejlesztheti a belső áramlását. A folyamatot nem az agyunk által végezzük, hanem érezzük a szó fundamentális értelmében.
Abban mindkét tudós gondolatmenete megegyezik, hogy az embernek a valóság felé törekvését önmagának kell megtennie. Segítségére lehet tanító (kelet) vagy analitikus (nyugat), de magának kell a változnia. Fromm kimondja, hogy a közös cél, tudattalannak tudatába kerülés módszerében különbözik a legtisztábban a két szemlélet. A zen frontális támadás az érzékelés elidegenedett formája ellen, ahogy Suzuki fogalmazott, sarokba szorítja az embert. A tanítvány teljes lényével, kizárólag erre koncentrál. A pszichoanalízis ezzel szemben a tudat nevelésének türelmes, lassú folyamata a tudattalan uralására. Az eltorzult érzékelésére irányítja a figyelmet, hogy ráismerhessen a valótlanra és elkezdődhessen az elfojtás feloldása.
A könyv nem kínál megoldást. Mindössze annyit szögez le mindkét tudós, hogy mind a keleti, mind a nyugati szemlélet számára hasznos egymás ismerete. Az utószót író Miklósi Pál így zárta a sorokat:
„kissé beszűkült szellemi életünkben minden bizonnyal gazdagodást és termékeny eszmecserét ígérő gondolatokat kap mindenki, akit mai világunk gondjai és saját személyiségének problémái izgatnak.”