A párbajozás igen hosszú történetre tekint vissza. A középkorban istenítéletként használták, a török időkben a vitézség megmérettetése volt a cél, és akár messzi földről is érkeztek törökök egy-egy magyar vitézhez, hogy összemérjék az erejüket. Majd minden kultúrában megtaláljuk hasonló párbajok nyomait. Ezen esszében kifejezetten a 19. század második fele és a 20. század első fele közötti időszakot dolgozom fel Magyarországon. Ekkor ugyanis kialakult a párbajnak egy igen különleges kultúrája. Az úriemberek közötti párbaj.
Kik az úriemberek?
1848-ban megszűnt a jogi különbség a polgárság és az arisztokrácia között. A kiegyezéssel megindult Magyarország rohamos gazdasági fejlődése. A közös piac, közös valuta és közös vámhatárok hatására sorban alakultak a vállalkozások, és kezdett kialakulni és megerősödni a polgárság. A földreform hatására az arisztokrácia jelentős része kénytelen volt kenyérkereső foglalkozás után nézni. Ezen folyamatok hatására kezdett összeérni a polgárság és az arisztokrácia.
Sok nemesnek ez komoly identitás válságot okozott, így kialakult egy új embertípus, az úriember. Ebbe az osztályba jelentős vagyonnal, kiemelkedő műveltséggel és bizonyos tulajdonságok meglétével lehetett bekerülni. Ennek következtében alulról és felülről is nyitott volt. Egy úriember igen kényes volt a becsületére, melynek megsértése esetén bárkivel birokra kelt. Természetesen nem ott helyben – az nem párbaj, hanem verekedés lett volna. A hideg fej és önuralom legalább annyira fontos tulajdonság volt, mint a becsület védelmezése. Egy új párbajtípus volt hát kialakulóban, amit nem valakiért vagy valamiért vívtak a harcolók, hanem kizárólag saját maguk miatt. Ennek a párbajnak fontos ismérve volt, hogy nem a sértés helyén került rá sor, hanem egy előre egyeztetett későbbi időpontban és mindenképpen segédek jelenlétében, akik a szabályok pontos betartásáért feleltek.
A párbaj szabályai
Magyarországon Mária Terézia 1752-ben rendeletben megtiltotta a párbajt. Azonban mivel ez az országgyűlés megkerülésével történt, így tulajdonképpen törvényben nem volt szabályozva, hogy milyen büntetést kapjon a tilalmat megszegő. Csupán maga a tiltás volt evidens, de a vármegyék vagy a bonyolult magyar bírósági hierarchia valamely fokán álló bírák, olyan büntetést szabhattak ki, amilyet csak akartak.
Számos párbajszabályzat született, amelyek igyekeztek megfogalmazni azt a szabályrendszert, aminek a betartásával elvileg a legkisebb kockázattal vehettek a felek egymástól elégtételt. Ezek természetesen nem voltak hivatalos dokumentumok. Sokkal inkább olyan vívómesterek alkotásai, akik már elég tapasztalatot szereztek a párbajozásban. Ilyen volt Chappon Lajos párbajkódexe (1848), ami nagyrészt az 1836-ban, Párizsban megjelent Comte de Chateauvillard Essai sur le duel fordítása volt. Teljes címe: A párbaj szabályai, mellyeket gyakorlatból merítve összeszedett Chappon Lajos a Budapesti nemzetőr seregnél vítanár és főhadnagy.
A párbajkódexek a kiegyezés után kezdtek terjedni, de az 1878-as törvényi szabályozás adott a terjedésüknek igazi lendületet. Számos kódex jelent meg, akár kisebb szalonok kiadásában. A legismertebbek – a fentebb említett Chapponon kívül – a Bolgár Ferenc által írt Die regeln des duells (1882, Bécs), illetve Clair Vilmos Párbajkódex című műve volt. Mindkét kódex számos kiadást megélt. Clair Vilmos kódexének 29-ik, és egyben utolsó kiadása 1944-ben jelent meg.
Nem volt egy almanach a párbajozás szabályairól, ami mindenkire érvényes lett volna. Ezek a kódexek, ha nem is feltétlenül nagyon nagy dolgokban, de mind eltértek egymástól, így inkább szolgáltak iránymutatásként. A segédek és a szemtanúk szerepe volt a részletekben történő megállapodás, és a megállapodás szerinti végrehajtás.
Három fegyvernem volt a kezdetektől. Pisztoly, tőr és kard. A tőr azonban fokozatosan kiveszett a párbajkódexekből és ezzel a párbajokból is. A 20. század elején tűnt el. A Clair-féle Párbajkódex első 9 kiadásában még megtaláljuk, de az 1920-as évektől már nem.
A Chappon-féle kódex előszava egyértelműen párbajellenes, és a szabályok is komoly előnyöket biztosítanak a sértett fél számára, ezzel próbálta elrettenteni a kötekedőket.
Ki párbajozhat?
“Párbajképes ennélfogva mindenki, aki a sértések mérlegelésére és megítélésére megfelelő férfias érettséggel bír, illetőleg életének férfikorát már elérte, és akit a becsülettel összeférhetetlen cselekmények vagy üzelmek nem terhelnek, s ilyenekért jogerős bírói vagy becsületbírósági ítélettel megbélyegezve nincsen.”
A fenti idézeten kívül fontos kitétel volt még az úriember mivolt. A nemesek többnyire automatikusan megkapták ezt a titulust. Az arisztokrácia a tanultságától függetlenül már a vagyonával bevásárolta magát az úriemberek klubjába. A polgári származásúak esetén a minimális iskolázottság az érettségi volt. Emellett nem lehetett ellene folyamatban bírósági eljárás.
Ezeken a gyakorlati feltételeken kívül számos elméleti feltétel is volt, aminek meg kellett felelnie egy férfinak, ha az úriemberek csoportjához akart tartozni. Több szerző szerint az úriemberség inkább volt mentalitás, mint vagyonhoz vagy iskolázottsághoz köthető valami. Ilyen volt a hideg fej, a nyugalom, az önuralom, a jó modor és ízlés. “Úri módon gondolkodom, tehát úri ember vagyok.”
Egy katona párbajképességét senki, még álmában sem merte volna megkérdőjelezni. Ők a fenti úriember definíciókon és elvárásokon felül álltak.
A katonaság szerepe
“Schopenhauertől származik a gondolat, hogy ahol az állam nem tudja kellő anyagi ellenszolgáltatásban részesíteni a neki szolgálatot tevőket, ott egyéb eszközökkel jutalmazza őket, például kiemelt presztízst biztosít nekik.”
Valóban, a monarchia hadseregének tisztjei olyan előjogokkal bírtak, mint az udvarképesség vagy a párbajozás. Bár a katonai szabályzatban szerepelt a párbajok tiltása, a gyakorlatban az erkölcs bíróság többnyire a párbajozók javára döntött, Ferenc József pedig minden esetben megkegyelmezett nekik. Mivel a hadsereg presztízsét a tartalékos tisztekre is kiterjesztették, ezért a civil úriemberek többsége is a katonai erkölcsrendészet hatáskörébe tartozott, ha párbajról volt szó.
Párbajláz
A Pesti Nemzeti Vívda 1824-ben jött létre. Mesterei között találjuk Chappon Lajost, aki a kor egy neves vívó mestere volt. 1839-ben könyvet is adott ki. A vívás új reneszánszát élte. Egyre-másra nyíltak a vívó iskolák, és a sportág egyre népszerűbb lett. A sajtó tele volt a szaporodó párbajokkal. Széchenyi és Wesselényi is híres volt arról, hogy akár a parlamenti vitáikat is párbajjal oldották meg. Ezek nem feltétlen jelentettek élet-halál párbajokat. Annak ellenére, hogy éles kardokkal vívták ezeket, nem kellett halállal vagy komolyabb sérüléssel végződniük. Ez a sértés súlyosságától függött leginkább, de balesetek is voltak természetesen. A hírességek becsületbeli ügyei mások kedvét is meghozták, főleg mert a lapok előszeretettel cikkeztek ezekről. Az újságírók közül is sokan kezdték egyre gyakrabban így megoldani a nézeteltéréseiket, így az átlag újságolvasó akár napi 3-4 párbajról is olvashatott.
Olyan legendaszámba menő esetek is tüzelték a párbajok hevét, mint ami Keglevich gróffal esett meg egyszer Párizsban. A gróf egy hölgy társaságában tekintette meg a Faustot, amikor egy ifjú kötekedő odament, és nemcsak illetlenségeket súgott a hölgy fülébe, de a felszólítás ellenére sem vett tudomást a tényről, hogy a nőnek már van kísérője. Keglevich a pillanat hevében arcul ütötte a fiatalembert és névjegyet cseréltek. Keglevich gróf elküldte a segédeit, ám azok azzal a hírrel tértek vissza, hogy az ifjú Vielle márki, aki váltóhamisítás miatt 18 ezer frankkal tartozik, nem párbajképes. Hősünk kifizette a kötekedő tartozását, csak azért, hogy párbajra hívhassa. A párbajt tőrrel vívták, és Keglevich gróf nyert. Átszúrta a márki vállát, aki így harcképtelenné vált.
Számos hasonló történetet ismerünk, melyekben a hősök öregeket, hölgyeket, vagy a haza becsületét védik meg. Rengeteg fiatal képzelte magát ezen párbajhősök szerepébe, és szerették volna magukat is beírni a történelemkönyvekbe.
Törvényi szabályozás
Bár 1852-ben elvileg érvénybe lépett az osztrák párbajtörvény, mely halállal végződő párbaj esetén akár 20 évet is kiszabhatott büntetésnek, mégis számos lyuk tátongott a szabályozáson. 1871-ben Novotha Gyula és Szederkényi Nándor vívott pisztolypárbajt, Novotha életét vesztette. Ennek ellenére Szederkényi védői arra hivatkoztak, hogy az osztrák törvény nem tiltja, csak szabályozza a párbajt, és bár Mária Terézia rendeletben betiltotta a párbajozást, de az sosem került törvényi szintre. Szederkényit felmentette a bíróság.
1878-ban végül a parlament elfogadta a Csemegi-kódexet, amely végre érdemben szabályozta párbajozást. A törvény ugyan büntette a párbajt, és annak minden résztvevőjét – a feleket és a segédeket is, de még komoly sérülés esetén is jóval enyhébb büntetést szabott ki, mintha súlyos testi sértés vagy gyilkosság történne. Ezt a szabályok pontos betartásához kötötte. Ha a sérülés vagy halál szabálytalanság következménye volt, akkor a párbaj már nem számít enyhítő körülménynek.
A szabályok betartása persze nem volt egyértelmű, hiszen például a francia szokások megengedték párbajban a szúrást, de a magyarok nem. Számtalan szabályrendszer volt akár országon belül is. A büntetések nem voltak különösebben elrettentőek. Még halálos párbaj esetén is 1 naptól 5 évig terjedhetett a büntetés, melyet államfogházban kellett letölteni. Ez azért érdekes, mert az államfogház egy igen különös intézmény volt. A fegyháztól elkülönült Vácon, és a rabokra csak éjszakára zárták rá az ajtót. Ezen kívül szabadon járhattak-kelhettek, akár a fogházon kívül is. Ez sem volt egy nagyon komolyan vett szabály, volt aki egy-egy éjszakára is kimaradt. Vendégeket, inasokat fogadhattak a fogvatartottak, és akár bort is rendelhettek maguknak. Így a közösségi terekben vidám kártyázás folyt. Egy anekdota szerint egyszer Kosztka Emil, aki egyébként orvos volt, emellett pedig párbajhős – a kortársai szerint több sebet ütött, mint amennyit meggyógyított – egyszer egy éjszakai dorbézolás után tért vissza az államfogházba, de elvesztette a felügyelőtől kapott kulcsot. A kapu be volt zárva, így ő dörömbölni kezdett, hogy engedjék be. Az őrök nem ismerték az államfoglyokat, így el akarták kergetni, de ő éktelen haragra gerjedt, és azt kiáltozta, hogy ő magyar királyi államfogoly, és igen is joga van a fogházban tartózkodni. Így végül beengedték.
Mint látjuk a rabok körülményei sem voltak éppen elviselhetetlenek. A kiszabott büntetések is rövidek voltak, és inkább közelítettek a lehetséges minimumhoz, mint maximumhoz: Jób Dániel, újságíró, a Vígszínház későbbi igazgatója (3 nap, 1909), Nagy Endre, a kabaré atyja (3 nap, 1900). Testi sértéssel végződő párbajokért sem vitték túlzásba a büntetéseket. Geréby Pál, Ady Endre fején ejtett 12 cm-es seb miatt kapott 8 napi elzárást, Krúdy Gyulát pedig két hétre zárták be egy sebesüléssel végződő párbaj miatt. A halállal végződő párbajokat ugyan súlyosabban büntették, de az sem volt elrettentő erejű. A fentebb említett Kosztka egy szerencsétlen pisztoly párbajban ölte meg barátját, ráadásul szabálytalanul is járt el, mert hamarabb lőtt mint kellett volna. A lapokban különösen nagy felháborodást okozott az eset, mert az áldozat felesége, aki várandós volt, a hír hallatán elájult, majd szintén meghalt. Kosztka ezért egy évet kapott az államfogházban.
Komolyabb büntetésekre számíthattak, akik gúnnyal vagy egyéb módon belekényszerítettek valakit egy párbajba. Az elv az volt, hogy ebben az esetben nem beszélhetünk két fél közös megegyezéséről, márpedig az fontos kitétele volt az enyhébb megítélésnek.
Kötekedők
Nem csak becsületvédők és hősök gyakorolták a párbaj művészetét. Nem kellett sok, hogy megjelenjenek azok, akik sportot űztek a párbajozásból. Őket az ok vajmi kevéssé érdekelte. Azon versenyeztek inkább, hogy kinek hány párbaja volt már, és a szám növelése érdekében nem riadtak vissza a provokációtól sem.
A krakélerek a fénykorukat Budapesten az 1880-as években élték. Jellemzően a belvárosban, a király utcai mulatókban portyáztak. Általában fiatal, gazdag férfiakból álltak ezek a “sportkörök”. A bátorságot, a halálmegvetést és a harci képességeket emelték piedesztálra. Egy ilyen csoport alfája volt a fentebb már említett Kosztka Emil is – aki egyébként annyiból is kitűnt a társai közül, hogy nem örökölte a vagyonát, hanem kártyával szerezte.
A karrierindító párbaj
A párbaj sokakat a társadalmi mozgáshoz is hozzásegített. Több olyan esetet is ismerünk, amikor egy sikeres vagy akár egy sikertelen párbaj országos hírnevet biztosított a feleknek. Nem egy olyan politikust is ismerünk, aki így tett olyan népszerűségre szert, ami lehetővé tette a parlamentbe kerülését. Az elveiért kiálló és akár meghalni is hajlandó férfinál már csak az lehetett népszerűbb, aki egy súlyos sérülésből is képes volt felépülni, és a dicsőség mellett a rokonszenv is mellette állt.
Bolgár Ferenc politikai karrierjét egy osztrák tiszt lelövése indította be. Szederkényi Nándor az ellenzék soraiba került be, miután agyonlőtte ellenfelét. Horváth Ádám pedig Kecskemét város II. kerületének parlamenti képviselője lett, miután súlyosan megsérült a kormánypárti Füvessy Imrével vívott párbajban. Bár a párbaj kiváltója nem politikai ok volt, mégis a “kormánypárt véres leszámolásáról” cikkeztek a lapok, így Horváth felgyógyulása után megkezdhette a képviselői munkát.
Egyes politikusok megtépázott becsületének helyreállítására is alkalmas volt a párbaj. Ilyen eset volt Polónyi Gézáé is, akiről igazságügy miniszterként derült ki, hogy visszaélt hatalmával.
Mivel egy beszédében az akkori miniszterelnök Wekerle Sándor megsértette, azért Polónyi kihívta kard párbajra. Nem kisebb személyiségek segédkeztek nekik, mint a fentebb már többször említett Bolgár Ferenc, aki nemcsak kifogástalan úriember, de párbajkódex szerző is volt. Végül az első összecsapás után a felek kibékültek. Az ilyen párbajokat koncertpárbajnak nevezték akkoriban.
A párbajok alkonya
A párbaj láz egészen a Nagy Háborúig tombolt. Akkor radikálisan lecsökkent, azonban meglepő módon nem szűnt meg teljesen. A háború alatt a katonáknak megtiltották, hogy elégtételt vegyenek vélt vagy valós sérelmeikért, így ha valaki minden áron ki akarta hívni ellenfelét, azzal meg kellett várnia a háború végét.
A két háború között újra emelkedni kezdett a fegyveres elégtételek száma, de közel sem született annyi bírói ítélet ezen ügyekben, mint a háború előtt. Ennek lehet az is az oka, hogy a káoszban kevesebb ügy jutott el ténylegesen a bíróságokig, vagy hogy valóban csökkent a számuk. Az viszont biztos, hogy az ismert esetek résztvevőinek kora eltolódott, és míg a húszas éveikben járó párbajozók hasonló számban voltak jelen, mint a harmincasok a századfordulón, addig a Nagy Háború után már inkább a harmincasok sportja volt. Ez már trendet is mutat: a fiatalabb generáció nem párbajban látta a konfliktusai megoldását.
Ugyancsak változott a társadalmi megítélése az összecsapásoknak, és megjelentek a párba
ellenes ligák. Csökkent a társadalmi nyomás, ami egyeseket belehajszolt a párbajokba. Végül a második világháború és az utána következő változások egy csapásra véget vetettek a párbaj
intézményének.
Összefoglalás
A párbajozás szerves része volt a magyar kultúrának, különösen a 19-20. század fordulóján. Az akkori kor sztereotipikus karaktere volt az úriember, aki kis túlzással bármikor készen állt, hogy megvédje a becsületét, akár az élete árán is. Számos vívó és céllövő iskola segítette ezen férfiakat, hogy magas szintű technikai tudásra tegyenek szert.
A párbajmánia senkit nem kímélt. Politikusok, művészek, újságírók, orvosok és arisztokraták néztek egymással farkasszemet.
A világháborúk és az azokkal járó társadalmi változások azonban leradírozták ezt a néha nemes, máskor esztelen hóbortot a történelem színpadáról. 1945 után a párbaj sporttá szelídült, és legfeljebb versenyeken mérhetik össze erejüket az úriemberek leszármazottai anélkül, hogy egymás testi épségét kockáztatnák.
Bibliográfia
● Clair Vilmos – Magyar Párbaj (A párbaj története, Magyar párbajok, Párbajkódex),
Budapest, Osiris, 2002.
● Eszes Máté – Híres bajvívások, hírhedt párbajok, Móra kiadó, 1997.
● Milkó Izidor – Úri emberek, Budapest, Singer és Wolfner kiadásának elektronikus
változata (MEK, 2015)
● Novák Béla – A párbajozó úriember (doktori disszertáció), Budapest, 2007.