Amikor az aikidó gyakorlása során először találkoztam a belső erős japán nagymesteremmel, akit e cikksorozat elején már felemlegettem, az aiki age tanítását úgy kaptam meg, mint valami Szent Grált. Viszonylagos kezdőként az ember nem kérdőjelezte meg azt a tudást, ami az ő több évtizedes gyakorlásából és tapasztalatából eredt. Az elmúlt 15 év során mégis folyamatos kihívásnak tekintettem a technika minél megfelelőbb elsajátítása mellett, hogy kellőképpen meg tudjam indokolni a magam számára, miért is olyan fontos éppen ez a mozgássor. Mostanra legalább eljutottam arra a pontra, hogy kísérletet tehetek ennek a megszerzett tudásnak vagy legalábbis a technikával kapcsolatos határozott elképzeléseimnek az összefoglalására.
Ez a technika, amit Takeda és Szagava szenszeiek is a harcművészetük egyik sarokkövének tekintettek, az Aunkaiban is alapgyakorlat, ott age te néven, az aikidóban pedig a kokjú-hóval rokon. Végrehajtható állásból, beépíthető különböző alkalmazásokba, de alapformájában szuvari vazában (térdelő ülésben) gyakoroljuk. Utóbbi formánál előny, hogy kiküszöböljük a lábak használatát, vagyis kevesebb hibaszázalékkal munkálkodhatunk a testünk egyberendezésén. A testnek ugyanis már a gyakorlat kezdete előtt megfelelően pozícionáltnak kell lennie. A test ágyéktól fejtetőig egy függőleges egyenes mentén rendeződik el, a váll és a gerinc egymásra merőleges vonalai egy szabályos torzulásmentes keresztet alkotnak, az állunkat behúzzuk, a tarkónkat felfelé nyújtjuk, a mellkast lágy tónusban tartjuk, a karokat pedig ellazítjuk (de nem ernyesztjük), azoknak képesnek kell lenniük érzékenyen elnyelni az ellenfél támadó erejét.
Amikor sikerült létrehoznunk a stabil és egyenes testtartást, illetve tudatában vagyunk annak, hogy a karunk milyen irányba és meddig mozduljon, fogadjuk a támadást. Ehhez kapcsolódóan Szagava szenszei a következő megállapítást tette: „az Aiki eredendően támadó jellegű. A védekezést elkerülhetetlenül meg lehet törni.” (Az áttetsző erő című könyvből idézve.) Esetünkben ez azt jelenti, hogy az ellenfél támadásának fogadása már önmagában támadás kell legyen, de nem azáltal, hogy az érkező fogást húzom, tolom, feszegetem, hanem hogy testem teljes összerendezettségével érkezem úgy a fogásba, hogy az ellenfél támadási lendülete megtörjön. Ez a mozdulat a kapcsolatfelvételen túl már önmagában kuzusi (kibillentés).
A támadási erőt azonban nem blokkoljuk, hanem hagyjuk végigáramolni a gerincünk mentén le az altestünkig, ezt viszont egyféleképpen tudjuk elérni, a váll megfelelő tónusa által. Az egyik legfontosabb mozzanat, ami nélkül nemcsak az aiki age, de semmilyen belső erős technika sem működhet helyesen, az a váll optimális tónusú használata, ami viszont nem túl könnyen megfogható fogalom vagy állapot. Sok komoly harcművész mester fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy a vállalat tartsuk lazán. De milyen is a helyes lazaság? Amikor valaki úgy érzi, hogy már laza vállal dolgozik, az legtöbbször azért jó, mert legalább már felmerült benne a helyes törekvés, ugyanakkor az optimálistól legtöbben még nagyon messze járunk. Számos ügyes, „régi motoros” aikidósnál lehet érezni, amikor egy adott pillanatban megjelenik az a feszültség a vállában, amiről esetleg tudomása sincs. A váll laza használata ugyanis egy olyan dolog, amit évtizedeken át lehet javítani, finomítani. hiszen a lazaság mellett az izmoknak tónusosaknak is kell maradniuk, különben a kar végül nem lenne képes hatást kifejteni az ellenfélre. Bár már engem sem neveznek robotzsarunak a gyakorlótársak a merev vállaim miatt, mint sok évvel ezelőtt, de elméletben még mindig jobban jeleskedem ezen a téren, mint a gyakorlatban. Tény, hogy miközben a kart mozgató szalagokban és ízületekben, azok tenzegritásában van egy szándék az ellenfél mozgásának uralására, közben a vállunkban – jelenlegi megérzésem szerint – körülbelül olyan állapotot kellene létrehoznunk, mintha a hús megolvadna és lefelé folyna a vállszerkezet körül. Ezt az állapotot fenntartva érhetjük el, hogy a másik fizikai ereje és ellenhatása ne befolyásolja a mozgásunkat ebben a kezünknél összekapcsolódott állapotban.
Szóval, ott tartottunk, hogy a kapcsolatfelvételt követően a támadás energiáját leengedjük a talapzatunkig, majd mivel onnan tovább már nem juthat, az így akkumulálódó erőt egy belső mozgás révén visszaáramoltatva – ami lehet akár egy robbanás-szerűen intenzív mozgás is – felfelé emeljük az ellenfél fogó karjait, kibillentve őt egyensúlyából. Akuzava, sok dajtó-rjú mesterhez hasonlóan, ülő helyzetben a gravitációt használja, amikor – elmondása szerint – egy hullám segítségével leejti a test „hústömegét” a csípőig és onnan a létrejött ellenállás segítségével emeli fel a kart bármiféle izom feszülés vagy erőfeszítés nélkül pusztán a keret helyes megtartásával. Szó sincs arról, hogy mindenáron a karok felemelésére törekednénk, a kéz emeléséhez használt erő eredete a hasi tájékon van. A kezünket inkább felfelé, de egyben a testünk felé is igyekszünk emelni.
Ez az irány a mesterem alapította iskolában a Meikaku-kaiban még hangsúlyosabb. Nemrégiben megint alkalmam nyílt Maekava szenszei egyik rangos japán tanítványával két héten át személyesen gyakorolni. A gyakorlásunk során ez a fajta karmozgás is hangsúlyosabb volt, ami talán jobban szemléltette, hogyan is megy végbe az ellenfél támadási ereje elvételének teljes folyamata. A kapcsolatfelvétel létrejöttét követően ugyanis, a talapzatunkon ülve végrehajtunk egy kisebb előre mozgást, ami nem előre dőlést jelent inkább olyan, mintha síneken csúszna kissé előrébb a csípőnk miközben a kar kicsit körkörösen emelkedik előre, majd újra felénk. Az emelés végére csípőnk az eredeti pozícióba kerül/csúszik vissza.
Érdekes egybeesésként körülbelül ugyanez idő tájt fedeztem fel Szabolcsnál – aki nem találkozott ezzel a tanítvánnyal – hogy a tencsi nage technika közben az ott elengedhetetlen aiki agét úgy hajtja végre, hogy egy körkörösnek tűnő hullámmozdulattal emeli ki az ellenfelét, aminek a végén maga felé billenti az illetőt, és csak ezt követi a teljesen egyensúlyát vesztett támadó földre vitele. Ebből is látszik, hogy egymástól függetlenül is felmerülhetnek azonos irányba mutató, hasznos vagy éppen izgalmas részletek, finomságok, amiket aztán akár a végtelenségig lehet csiszolgatni, tökéletesíteni, de a technika lényege leginkább azokban a mozzanatokban rejlik, amiket az említett mesterek tanításai alapján eddig megpróbáltam leírni.
Mindezt így szájhagyomány útján követve kicsit körülményes lehetne leutánozni, ezért természetesen továbbra is a megfelelő, értsd avatott mesterektől és oktatóktól érdemes elsajátítani az aiki agét és bármit, ami belső erős harcművészethez köthető. Hogy mindezt elmondtam, annak inkább az a célja, hogy alaposan szemügyre vegyünk egy olyan rávezető gyakorlatot, amelynek gyakorlatilag minden harcművészetben meglenne a létjogosultsága. Ez a felfelé irányuló támadás, akár egyenértékű lehet egy felütéssel a bokszban, de az aikidóban mindenképpen a kuzusi olyan eszköze, ami után már számos technika sokkal hatékonyabban végrehajtható. Ha tehát helyesen végezzük el az aiki-agét (age-tét), akkor a Szagava szenszei által az írásom elején idézett alkalmazást kapjuk eredményül, vagyis meggátoljuk, hogy az ellenfél használja az erejét, saját ereje által kibillentjük az egyensúlyából és minekutána elesik, elégedetten konstatálhatjuk, hogy: van Aiki!